Advent az irgalmasság szentévében.
Szám 24,2-7.15-17a - és felemelte szemét, mire meglátta Izraelt, amint sátraiban törzsei szerint táborozott. Ekkor leszállt rá Isten lelke, ő pedig elkezdte példázatát, s azt mondta: „Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember, szól, aki Isten beszédeit hallja, aki a Mindenható látomását látja, aki leborul és akkor megnyílik a szeme: Mily szépek sátraid, Jákob, hajlékaid, ó Izrael! Mint az erdős völgyek, mint a folyóvíz menti jól öntözött kertek, mint a sátrak, melyeket az Úr állított fel, mint a vizek mentén a cédrusok. Ömlik a víz vedreiből, s vetése bőséges vizek közé kerül. Elveti az Úr Ágág miatt királyát, s elveszi a királyságát. Erre elkezdte példázatát és ismét szólt: „Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember, szól, aki Isten beszédeit hallja, aki a Fölséges tudományát tudja, s a Mindenható látomásait látja leborulva, s megnyílt szemmel: Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákobból és királyi pálca kél fel Izraelből s megveri Moáb fejedelmeit, mind elpusztítja Szetnek gyermekeit.
Mt 21,23-27 - Amikor bement a templomba és tanított, odajöttek hozzá a főpapok és a nép vénei. Megkérdezték tőle: „Milyen hatalommal teszed mindezt? És ki adta neked ezt a hatalmat?” Jézus így válaszolt nekik: „Kérdeznék tőletek én is egy dolgot. Ha megmondjátok nekem, én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége honnan volt? A mennyből vagy az emberektől?” Azok így tanakodtak egymás közt: „Ha azt mondjuk: „a mennyből”, azt mondja majd nekünk: „Akkor miért nem hittetek neki?” Ha pedig azt mondjuk: „az emberektől”, félünk a néptől, mert mindnyájan prófétának tartják Jánost.” Azt felelték tehát Jézusnak: „Nem tudjuk.” Erre ő azt mondta nekik: „Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal teszem mindezt.”
Advent az irgalmasság szentévében.
A várakozás az ember számára mindig a reménykedésé, a reményé akkor, ha képes hinni abban, hogy az eljövendő lehet számára, tartogathat számára, olyan meglepetést, olyan élményt, ami számára jó, kedves, szép, ezért örömöt tápláló. Az ember eleve életre van rendelve, a bizakodás életet táplál, életerőt gerjeszt.
A kérdés valójában az, hogy az ember mit nevez életnek? Mi az az érték, ami számomra életet jelent? Érték orientáltak vagyunk. Bár, ez sem minden esetben igaz. Hiszen vannak olyan „istenek” az ember életében, melyek az érték fogalmát is eltorzítják a számára. A nagy kérdéseket nem árt az embernek időnként körbe járnia, és újra megkeresni azokra a maga válaszát. Minden ember élete személyes élet, személyes küzdelem, személyes harc, személyes győzelem, és személyes veszteség is. Éppen ezért az élet kérdéseire is személyesen kell keresnie a maga válaszát. Pontosan azért, amiért személyesen vágyakozik a sikerre, az örömre, a boldogságra, az értékelvűségére.
Vannak emberek, akik a személyességüket másokhoz való viszonyukból építik fel. Vannak azonban olyanok, akik személyiségükből határozzák meg másokhoz való viszonyukat. Többnyire olyanok vagyunk mi emberek, akiknek a személyisége az előbbi két megközelítés keveredéséből alakul, változik. Azonban van egy harmadik megközelítése is az ember személyiség fejlődésének. Ami olyan tényező, mint a háromlábú széknek a harmadik lába, mely a stabilitását adja ahhoz, hogy a földön megálljon, és még arra ráülve, azt is megtartsa biztonsággal, ki ráült. Ez pedig az a természetfölötti állandó, Akit a vallásos ember Istenként tisztel. Mint állandót, változatlant, és örök értéket. Melyhez közelíteni, önmagam számára állandósult értékelvűséget, és még örökkévaló életet is jelentő lényeg. E hit nélkül, labilitás az élet. Hiszen a világ rendjét, az abban létező bármely változó képtelen garantálni, biztosítani, de még fenntartani is.
Ahogy említettem a várakozás mindig reményből táplálkozik. A változó, és ebben a teremtés koronája az ember, mindig csak reménykedik, abban a hitben, hogy sikerült megragadni valamilyen igazságot, igazat. Ugyanakkor, élete során ráismer arra, hogy még mindig nem teljesen jutott el a sikerre, hiszen minden megoldott kérdés újabb kérdéseket vet fel. És ez generálódik minden változó életén keresztül újra-meg újra, míg világ a világ, és míg a teremtés tart. Még azok számára is így van ez, akik a teremtésben társulni képesek a Teremtőhöz. De azért van ez így, mert a teljesség egyetlen teremtménynek sem teljessége, csupán a rész teljességére képes eljutni. Ami, ahogy a többi is, csupán reménysége lehet az embernek. Ebből az alapállásából kell táplálnia alázatát, alázatosságát, szelídségét, és szerénységét, ha mindvégig meg akarja őrizni a bizalmát az élet iránt, és bizonyosságát abban, hogy a teljességnek egyszer részévé lehet, az Isten kinyilatkoztatása szerint.
Vagyis, minden élet alapja a hit, szerencsés esetben – és legtöbb bizonyossággal – az Istenhitben nyeri és bontakoztathatja ki értékét, érdemét.
Talán most kezdhetünk el már arról elmélkedni, hogy milyen kapcsolatban is lehet a várakozás – Advent – és az irgalmasság?
Azt le kell szögeznünk, hogy az irgalmasság olyan fogalom, mely nem választható el az Istenhittől. Annál is inkább, amiért az irgalom értelme a teremtésből fakad. Talán még azt is kijelenthetjük, hogy a teremtés alapgondolata nem nélkülözhette Isten irgalmasságát. Anélkül, hogy ebbe mélyebben most belemennék, most csak az adventi gondolathoz való kapcsolatára koncentrálnék. Benne vagyunk egy olyan időszakban, mikor már tudjuk, hogy valami megfogant, érlelődik, de még a vajúdás és a születés előtt vagyunk. Mikor gyermekeimet vártam, irgalmasságra kényszerültem. Tudtam, hogy az életem már többé nem lesz olyan, mint amilyen annak előtte volt. Életem már megpecsételődik örökre: felelősséggel, gondoskodással, törődéssel kell lennem más életek iránt, ami felülírhatja az önmagam életéért való felelősségemet is akár. Az én-központú gondolkodásomat kellet megreformálnom, az értük való élet központúságára. Ami az egész életlátást, és a viszonyrendszert megváltoztatja, melyben életem lehet, melyben mozgásterem van. Megszületésük előtt irgalmat gyakoroltam gyermekeimre, azzal, hogy igent mondtam rájuk!
Amikor Isten megtestesülésére gondolok, akkor arra gondolok, hogy mikor bármit, mi változó teremteni szándékozott, akkor már a maga megtestesülésére gondolt. Önmagát próbálta kifejezni minden alakban, formában, élőben és élettelenben. Azt a bonyolultságot alkotta meg, Aki Ő maga. Összetett, szerteágazó, és mégis rendezett, életre való. Bizonyossága Istennek, hogy Ő maga a lét, azaz, hogy a teremtésben megtestesülésre lett képes! Ráadásul mindent alávetve, alárendelve a hasonlatosságára teremtett embernek, aki egyedül Neki van alárendelve! Isten annyira szabad, független lény, amennyire minden teremtett létező szabadságának és függetlenségének Ő a summája. Nem tudom kifejezni, csak igyekszem, próbálom körbeírni, hiszen a mindenségnek nincs határa, mellyel meghatározható, illetve körülfogható. Éppen ezért, a benne részt csak úgy képes elfogadni a teljesség, ha iránta végtelen az Ő képessége arra, hogy bár tudja, látja és érzi, talán még meg is szenvedi töredékességét, mely számára veszteség, de mégis, ezzel együtt pazarló bizalommal, alázattal és megértéssel elfogadással van iránta, ami nem lenézés, hanem türelem, és nagyvonalúság. Nos, valami ilyen dolog az irgalom. Az a töredékes, aki várakozik valamire, mert nem érti, képtelen érteni – bár úgy gondolja, hogy tudja, mire vágyakozik, és várakozik – mi az a teljesség, amire érdemes várakoznia, mégis szeretné megragadni, és közelebb kerülni Hozzá; az Isten elfogadja, javára írja, hogy mikor annak ideje eljön, akkor ezt a várakozását akarja kiegészíteni. Pontosan azért, hogy a teljességet megtapasztalhassa, vágya beteljesülhessen. Az Isten végtelen irgalmas szeretete számomra valami ilyen értéket képvisel, jelent, mely megtartó erő, és örömöt jelent a számomra. Ezért gondolok az Istenre mindig úgy, hogy kibékíteni akar önmagával szüntelen, békességteremtő Ő, az irgalmas szeretete által! Az Advent számomra ezért mindig az Istennel a kiengesztelődés lehetőségét jelenti. Egyúttal azt is, hogy elgondolkodjam azon, hogy mit tudok tenni többet az eddigieknél azért, hogy az általa kínált jóra méltósággal tudjak választ adni, csak legalább megpróbálni szeretnék. Így lesz a most zajló várakozásom részévé az öröklétre várakozásommá. Mely Isten végtelen, és határtalan, nagyvonalú és pazarló irgalmas szeretetében történik. Létező részeként tisztelem magam, bűnös anyagi voltomat nem elhazudtolva, de megszenvedve, bánva. Mit felajánlok, oda helyezek a kereszt lábához, melyet kövekkel ékeltek ki, hogy ott álljon. E kövek között van az én életem is.
Hiszem Uram, hogy Te azért lettél emberré, hogy én megváltottságomat elfogadva, Veled kiengesztelődésre juthassak. Így fogadom el, és így élem örömmel a Te irgalmas szeretetedet, igyekezve ezt képviselni a világ előtt is! Ámen
