Így fogalmaz az Írás: „felkiáltott”!

1Mak 1,10-15.41-43.54-57.62-64 - Közülük egy gonosz sarj támadt: Antióchosz Epifánész, Antióchosz király fia, aki mint túsz Rómában élt, és a görögök uralmának százharminchetedik esztendejében királlyá lett. Abban az időben istentelen nemzedék támadt Izraelben, s ő sokakat rábeszélt, ezekkel a szavakkal: Rajta, szövetkezzünk a körülöttünk lakó népekkel, mert azóta szakadt ránk a sok baj, amióta elkülönültünk tőlük. Ez a beszéd helyesnek látszott a szemükben, és néhányan a nép közül elhatározták, hogy a király elé járulnak. Az meg is engedte nekik, hogy a pogányok szokásai szerint éljenek. Így a pogányok módjára testgyakorló iskolát építettek Jeruzsálemben, újra növesztették előbőrüket, elszakadtak a szent szövetségtől és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták önmagukat, hogy gonoszat cselekedjenek. Akkor Antióchosz király egész országa számára írásban elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép, és hagyja el mindenki a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelből is sokan hajlottak az ő szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot. A száznegyvenötödik esztendőben, kiszlev hó tizenötödik napján Antióchosz király vészthozó undokságot épített Isten oltárán, és köröskörül Júdea minden városában is emeltek oltárokat. A házak bejáratánál meg a tereken tömjént égettek és mutattak be áldozatul. Isten törvénykönyveit összetépték és tűzben elégették. Akinél pedig találtak az Úr szövetségének könyveiből és aki megtartotta az Úr törvényét, azt a király rendelete értelmében megölték. Mindazonáltal Izrael népéből sokan eltökélték magukban, hogy tisztátalant nem esznek, és inkább meghalnak, mintsem megfertőződjenek tisztátalan eledelekkel, mert nem akarták megszegni Isten szent törvényét. Ezért legyilkolták őket. Isten haragja ugyanis súlyosan nehezedett a népre.

Lk 18,35-43 - Történt pedig, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak ült az út szélén és kéregetett. Amikor hallotta az elvonuló tömeget, megkérdezte, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a Názáreti Jézus megy arra. Erre felkiáltott: „Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, ráparancsoltak, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozott: „Dávid fia! Könyörülj rajtam!” Erre Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék őt hozzá. Amikor odaért, megkérdezte tőle: „Mit akarsz, mit cselekedjem veled?” Az így szólt: „Uram! Hogy lássak!” Jézus azt mondta neki: „Láss! A hited megmentett téged.” Azonnal látott is, és követte őt, Istent magasztalva. Erre az egész tömeg, amely ezt látta, dicsőítette Istent.

Így fogalmaz az Írás: „felkiáltott”! Ebben a kifejezésben, anélkül, hogy ismerném az eredeti szöveget, azt kell éreznem, amit az a vak ember érzett belül, hogy képessé lett attól az érzéstől felkiáltani. És Jézus válaszában ezt az érzést – ami a vak emberből kiszakadt felkiáltásként – igazolja vissza, és váltja cselekvéssé, csodává: „Láss! A hited megmentett téged.”

Jézus érzékenysége az Emberre olyan, ahogy az Atya érzi az Embert! Erre több alkalommal is ad az Isten az embernek kinyilatkoztatást:

„Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.” [Jer 17,10]

„Magasságban és szentségben lakom, de a megtört és alázatos lelkűvel is ott vagyok, hogy életet adjak az alázatosak lelkének, és éltessem a megtörtek szívét.” [Iz 57,15]

„Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra.” [Péld 21,2]

„És Isten, aki ismeri a szíveket, tanúságot tett, mert nekik éppúgy megadta a Szentlelket, mint nekünk.” [ApCsel 15,8]

„Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy melyek a Lélek kívánságai, tudja, hogy közbenjár a szentekért Isten akarata szerint.” [Róm 8,27]

Istent nem lehet becsapni, átverni, kijátszani, félrevezetni, bár mi ezt sokszor megpróbáljuk. Ami ennél még nevetségesebb, hogy önmagunkat is folyamatosan félrevezetjük. Hitetjük még a hitet is magunkkal. Nem tudjuk mi az, hogy a lelkek megkülönböztetése, hogy mi a valóság, és mi az igaz. Mi az, ami a lelkünk mélyéből feltörő vágyunk, és mi az, amivel hitetjük magunkat. Ezt nevezem én vallás károsultnak, valójából lelki betegségnek. Amit talán, ha képesek lennénk felismerni, akkor tudnánk így kiáltani Jézusnak: ’add, hogy lássak!’

Az Isten, aki bennünk lakik, és nem kívülünk (!), ahogy azt képzeljük, Ő az, aki a leginkább, nálunk is inkább óhajtja, hogy lássunk tisztán. De ahhoz képessé kéne lennünk rá, és bátorsággal kéne merni magunkat kívülről szemlélni. Látni kéne magunkat, hogy mi az ami álságos kívánságunk, és mi az, ami ellen küzdenünk kellene. Legyőzni önmagam, hogy a bennem lakó Isten Lelke érvényesülhessen! Amíg erre nem vagyok képes, addig mindig lesz indokom arra, hogy miért nem követem Jézust, ahogy a csodában részesült vak koldus. Itt érhető tetten az önmagam, aki tud magyarázatot adni mi fontosabb dolgom van most, mint, hogy kövessem Jézust. Amit többnyire úgy fogalmazunk meg, hogy követlek, csak hát, van más felelősségem, dolgom, kötelességem, feladatom, amit Te bízol rám. Igen, ez a keresztény ember bűne, hogy okoskodik, magyarázkodik, hiteti és ámítja magát, azt remélve, hogy Isten is úgy gondolkodik, ahogy én szeretném.

Imádság Lelke segíts meg engem, hogy képessé válhassak rá, felismerni mindazt, amivel félrevezetem magam, távol tartalak magamtól! Igen, azt hallottam a hétvégén, hogy ma nem széplelkű keresztényeknek kell lennünk, hanem önmagunkkal kritikusakká kell lennünk, visszatérni Krisztushoz, és Vele menni, nem pedig utánunk ráncigálni Őt. Segíts őszintének, bölcsnek, tudatosnak, és Krisztus hívővé lenni! Ámen