Fel kell fednem, meg kell vallanom

Bölcs 4,7-17 - Az igaz azonban, haljon meg bár idő előtt, nyugalomra talál. Mert a tisztes aggkort nem a hosszú élet adja, és nem az évek száma méri, inkább az ember bölcsessége az igazi ősz haj, s a szeplőtelen élet az igazi aggkor. Mivel kedvessé lett Isten előtt, szeretetet talált, és ő elvitte, mert bűnösök között töltötte életét, elragadta, hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét, s az álnokság meg ne tévessze lelkét. Mert a könnyelműség igézete homályba burkolja a jót, s a csapongó szenvedély megrontja az ártatlan szívet. Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből. A népek látták, de meg nem értették, és nem vették szívükre azt, hogy Isten kegyelme és irgalma vár szentjeire, és irgalmas látogatása választottjaira. Az igaz azonban, ha meghalt, megítéli az életben maradt gonoszokat, s a hamar tökéletessé lett ifjúkor a bűnös hosszú életét. Látják ugyanis a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle Isten, és miért helyezte őt az Úr biztonságba.

vagy

Róm 8,28-30 - Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta; és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsőítette.

Lk 12,35-40 - Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.”

Fel kell fednem, meg kell vallanom, milyen a viszonyom Istennel. Pontosabban: azzal az Istennel, Akit Jézus mutat meg nekem.

Elsőre az jut az eszembe, mint kérdés, ebben a dologban, hogy konzervatív?, vagy klasszikus?. Aztán gyorsan elvetem e megközelítési módot. Rájövök arra, hogy bár viszonyok, és viszonylatok között vagyok kénytelen élni, mégsem hagyom, nem akarom, hogy beszoruljak bárki értékrendjébe. Különösen azért nem akarom, amiért e kérdést tekintem életem alapkérdésének. Mi a személyes kapcsolatom Istennel?

Nekem, aki vagyok! Ahol a vagyok, önmagam számára nagy V-vel írandó, és súlyponti kérdés. Ha e fogalmat, hogy „vagyok”, meg próbálom tölteni tartalommal, csak azért, mert önmagammal jó viszonyba szeretnék lenni, tisztelni próbálom magam, és elfogadni, tartós harmóniára törekszem, készülök, ha már egyszer együtt kell élnem magammal, ráadásul, előre nem látható ideig.

Nehéz az embernek a „vagyok” fogalmat úgy kitölteni, hogy nem keres a maga számára értékálló és értéket teremtő értékrendet! Olyant, amibe kapaszkodhat, amiben a biztonságát és a biztos pontokat megtalálja életútján. Legalább visszatérni lehessen mindig valahova, maikor az ember élete során kalandozásokra vállalkozik! Vallom, hogy a kalandozásokra mindegyikünknek szüksége van, ha komolyan veszi szabad rendelkezési jogát abban, hogy a „vagyok” tartalmat kaphasson a maga számára.

Szóval, az őrváltási helyek fontosak az ember életében, úgy tűnik, ahogy, Jézus is felhívja erre a figyelmemet. Időnkét megállni, és körülnézni: hol vagyok, hol tartok, merre tartok, kihez igazodom? És a kérdések között óhatatlanul keresem azt a pontot, amihez viszonyítva próbálom a kérdéseimet megválaszolni. Mert a „vagyok”, bár egyedüli és személyes kérdés, mégsem független attól, hogy e tény mitől válhat személyessé a számomra. Egy személyiséget hordozok, viselek. Örököltem, rám rakódott, vagy formálásával dolgom van? Feladat, kötelesség, felelősség, vagy egyszerűen csak elviselnem kell? Ember vagyok, ilyen módon tudattal, szabadsággal, szabad akarattal bírok, mégsem gondolom azt, hogy a szabadságom olyan dolog lenne, ami viszonyaim felett álló. Tehát van olyan képességem is, mely érzékennyé tesz arra (talán ez nevezhető intelligenciának is, vagy lojalitásnak, esetleg tűrőképességnek, még sok más módon is), hogy szabadságom szabatossággal, korrektséggel párosuljon, vagyis ne türemkedjen mások szabadságtudata fölé. Élni, nem azonos azzal, hogy visszaélni. A vagyok, nem jelentheti azt, hogy minden és mindenki vegye ezt tudomásul, és alkalmazkodjon ehhez a tényhez, mert ÉN VAGYOK.

Kihez akarok hasonló lenni? Hogy a vagyok, valami olyan dolgot jelentsen, hogy önmagamat alakítom, próbálom hasonlóvá tenni olyan értékhez, melyre tisztelettel, végtelen tisztelettel tekintek, azzal, hogy igen, Hozzá hasonlóvá lenni az már fontos a számomra, akarok olyan lenni, fontos számomra az Ő tanácsa, iránymutatása, melyet nem önmagam elveire akarok formálni, hanem magamat akarom az Ő elveihez igazítani. Ez alapállásbeli különbség. Az életemet élem, vagy én mondom meg, mi legyen az élet, és azt várom el mindenkitől, hogy azt élje?

Talán Az Ember akkor követelhet magának tiszteletet, vagy akkor érdemelhet tiszteletet másoktól, ha életének alakításában nem önmagának akar megfelelni, és nem önmagának akar minden érdemet megszerezni, hanem életével valamilyen közös értékért való, hajlandó lenni. Tudom, felmerül a kérdés, mi az a közös érték, amiért érdemes magamat szentelni? Mi közös, és mi nem? Illetve, mi válhat közös értékünkké? Bizony, ez nem könnyű kérdés. Úgy gondolom, hogy ennek a bölcsességnek a szintjére kell felnőni mindenkinek, hogy önmagára vonatkoztatva – és talán időről időre újra és újra is kell fogalmazni – meg tudja határozni mi az a közösségi szint, amiért van, akikért van, akikért lehet, felelősséggel, tudatosan, szabad akarattal, szeretettel. Világunkban, most, számomra úgy tűnik, hogy egyre nehezebb erre a kérdésre szabadon választ találni, keresni. Talán eljön majd annak az ideje, amikor egy bizonyos réteg, az emberiség sorsát befolyásolni képes tömeg – talán közösség - rádöbben arra, hogy nem magának kell meghatározni azt a közösségi szintet, amelyért való a valósága. Hanem, csak csupán meg kell engednie magának, hogy elfogadja Istentől azt az eligazítást, hogy a világ minden embere számára tulajdonképpen mi a legértékesebb közösségi szint, amiért élete van. Amely közösségben a „VAGYOK”, mindegyikük számára ugyanazt az értéket, értékrendet jelenti, és így válhat közös erővé, mely húzó erejévé lehet az emberiségnek!

Ebben a hitben csendesedem Beléd Istenem, és kérem könyörületedet, irgalmasságodat, türelmedet, kiengesztelődő bizalmadat magamra, és Az Emberre, aki többnyire, nem tudja, mit cselekszik! Ámen