Róm 12,5-16a - ugyanúgy vagyunk sokan egy test Krisztusban; egyenként pedig egymásnak tagjai. Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban, aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban. A szeretet legyen tettetés nélkül. Utáljátok a rosszat, s ragaszkodjatok a jóhoz. Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők, az igyekezetben nem lusták, lélekben buzgók: az Úrnak szolgáltok! Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban, résztvevők a szentek bajaiban; gyakoroljátok a vendégszeretetet! Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok, és ne átkozzátok! Örüljetek az örvendezőkkel, és sírjatok a sírókkal! Ugyanazzal az érzéssel legyetek egymás iránt: nem nagyravágyók, hanem együttérzők az alacsonyrendűekkel. Ne legyetek bölcsek a magatok szemében [Péld 3,7]!

Lk 14,15-24 - Az egyik vendég ennek hallatára így szólt hozzá: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” Ő pedig ezt válaszolta: „Egy ember nagy vendégséget rendezett és sokakat meghívott. A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy szóljon a meghívottaknak: „Jöjjetek, mert már minden el van készítve!” De azok közül sorra mindegyik kezdte magát kimenteni. Az első azt mondta neki: „Földet vettem, el kell mennem megnézni; kérlek, ments ki engem!” A másik meg azt mondta: „Öt pár ökröt vettem, megyek kipróbálni őket; kérlek, ments ki engem!” Egy másik azt mondta: „Most nősültem, azért nem mehetek!” Amikor a szolga visszatért, jelentette mindezt urának. Erre a házigazda megharagudott, és ezt mondta szolgájának: „Menj ki gyorsan a város tereire és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat!” A szolga jelentette: „Uram! Megtörtént, amit parancsoltál, de még mindig van hely.” Akkor az Úr ezt mondta a szolgájának: „Menj ki az utakra és a sövényekhez! Kényszeríts mindenkit bejönni, hogy megteljék a házam.” Mondom azonban nektek, hogy azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli meg a lakomámat.”

Hogyan értsem ezt? Megint egy olyan tanítás Jézustól, ami arra figyelmeztet, hogy annak kell a legjobban vigyáznia arra, hogy mit válaszol, hogy válaszol a meghívásra, aki hivatalos a vacsorára. Milyen indokokkal utasítottam én már vissza a meghívást, és hányszor? Volt már olyan, amikor elfogadtam a meghívást? Hol tartok én most?

Vagy, értsem úgy, hogy e példabeszéd a Jézus korában élt zsidóknak szól, akik kiválasztottai Istennek, de akik nem tudtak mit kezdeni, vagy félreértették kiválasztottságukat? Ezért mindenki más előnyhöz jut velük szemben?

Lehet. De miért ne szembesíthetném magam és kereszténységünket a helyzettel? Kétezer év távlatában talán nem árt ránézni a történésre úgy, mintha ma szólna Jézus, azokhoz, akik ma felelősök, felelősei vagyunk a tanításának, azaz, munkatársai, akiknek fizetsége az lehet, ha meghívást kapunk az ünnepi lakomára, vagyis hivatalosakká leszünk. Melyikünk lehet bizonyos abban, hogy helyesen értelmezi kiválasztottságát? Vasárnap olvastam azt, hogy tudjuk, hogy ma kik vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Azt gondolom, hogy ebben a dologban egyetlen jó válasz létezik csupán, ha mindent, de valóban mindent megteszek azért, hogy értsem, mi a dolgom, Isten szándéka szerint. Ez is a személyességről szól. Senki, én helyettem senki sem tudja megmondani azt, hogy mit vár tőlem Isten! Ha én a papoktól, vagy más általam nevesített személytől várom el a választ, akkor azt a nagy hibát követem el, amit nem követett el, mondjuk, az új kori szentek közül keresve rá példát: Fausztina nővér. Az életrajzában olvashatjuk: „Tizenöt éves korában bejelentette szüleinek, hogy apáca szeretne lenni. Erről szülei hallani sem akartak. Tizennyolc éves volt, amikor egy táncmulatság közben megjelent neki Jézus, és ezt kérdezte tőle: "Meddig fogok még szenvedni miattad, és te meddig vezetsz még félre engem?" (Napló 9.) Ha bárki is itt arra kapja föl a fejét, hogy Ő apáca lett, akkor egy újabb hibát követ el. Mert nem az a lényeg, hogy mivé leszünk, hanem az, hogy én abban a szerepben találjam meg a helyemet, amire Isten kiválasztott engem. Hogy erre rátaláljak, és a célom az, hogy Isten szolgálatában teljen életem, akkor bizony azt a személyes kapcsolatot kell megélnem, amiben ezt képes vagyok megérlelni, kihordani és végül megszülni. Kibeszélni Istennel, hogy érthetővé válhasson számomra az akarata velem, miközben értetlenségemet, kishitűségemet, képtelenségemet a megengedőképességre, sikerül háttérbe szorítani, legyőzni. Ebben persze, segíthet egy lelki vezető, de csak segíthet, a feladat, a felelősség és a dolog ezzel nekem van, rám vár. Egyedül az enyém.

Pál által tanított „egy test Krisztusban” csak akkor valósulhat meg, ha mi mindegyikünk úgy tiszteli Istent, önmagát és a másik embert is, hogy én magamért vállalok felelősséget, Isten és ember előtt egyaránt, és egyként! Hiszen, úgy válhatunk egy testé, ha mindegyikünk az a rész lesz – Krisztus által, Vele, és Benne – akinek lennünk kell ahhoz, hogy egésszé váljunk!

Milyen nehéz, és szinte lehetetlenség ez a feladat ma, ebben a világban, amikor a munka már nem hivatás, nem embert nemesítő, a másikért végzett szolgálat, hanem egymás egzecírozása azért, hogy igazoljuk, bizonyítsuk azt, hogy a munkánkért megérdemeljük a fizetséget. Értelmetlen, összefüggéstelen, a feladatkörhöz csak kényszeredetten kapcsolódó, belemagyarázott feladatokat erőltetünk egymásra, ráadásul olyan határidőkbe szorítva, ami tovább fokozza a feladatnak tekintett követelmény értelmét, és fontosságát, ráadásul, nem tiszteli a magánéletet, így a személyiséget sem! Talán sikerült némileg érthetően körülírnom azt a bürokratikus, egyszersmind önpusztító rendszert, amiben ma élünk, és ami semmi másra nem alkalmas, csak arra, hogy bizonyíthassa minden felesleges feladatkör azt, hogy mennyire fontos az, amit végez, végeztet másokkal. Mindeközben az emberek egymást minősítik le, mert értelmetlen dolgot nem lehet jól elvégezni, a rosszul elvégzett feladatot pedig nem lehet jól kiértékelni sem. Tehát a rendszerről a rendszer önmagáról bizonyítja be, hogy rossz, hibás, mégis ezt a mókus kereket hajtjuk. A baj ebben csak az, hogy mindeközben mi emberek, egymást értéktelenítjük el, minősítjük le. Ebben az értelmetlen folyamatban rengeteg energiát pazarolunk el, ezért kiégünk, elégünk - szó szerint, és a lélek ápolására nem jut már energiánk, időnk, méltóságunk. Az ember észrevétlenül így válik maga ellenségévé, önmaga temető csőszévé: nehogy már feltámadjak! Erről jut eszembe Jézus mondása, aki Izajásra hivatkozva mondja: „Mert elhízott a szíve e népnek, a fülükkel nehezen hallanak, a szemüket pedig behunyták, nehogy lássanak a szemükkel, halljanak a fülükkel, értsenek a szívükkel; nehogy megtérjenek, s meggyógyítsam őket”. [Mt 13,15]. Tehát, Jézus mai tanítása, nagyon is nekünk szól!

Arra kérlek én Atyám, hogy küld el angyalaidat hozzám, és azokhoz, akik legyőzni szeretnénk magunkat, csak azért, hogy a Te akaratod váljon, válhasson uralkodóvá rajtunk! Legyen életem Nekik alárendelve, dicsőségedre, és országod javára! Képesek lehessünk, legalább a magunk javára, időben kiszállni ebből a mókuskerékből! Ámen