A hit és a bizalom a feltétele, vagy alapja

Jer 31,7-9 - Mert így szól az Úr: Ujjongjatok Jákobnak örömmel, és vigadjatok a nemzetek vezére miatt! Zendítsetek dicsérő dalra, és mondjátok: „Szabadítsd meg, Uram, népedet, Izrael maradékát!” Íme, én elhozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld pereméről; lesz közöttük vak és sánta, várandós és szülő asszony egyaránt; nagy gyülekezetként térnek vissza ide. Sírva jönnek majd, és könyörgések közepette hozom őket; vízfolyásokhoz vezetem őket, egyenes úton, melyen nem botlanak meg; mert atyja lettem Izraelnek, és Efraim az elsőszülöttem.”

Zsid 5,1-6 - Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: „Fiam vagy te, ma szültelek téged” [Zsolt 2,7]. És ahogy más helyen is mondja: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” [Zsolt 110,4].

Mk 10,46-52 - Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: „Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Jézus megállt és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj föl, hív téged!” Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: „Mit akarsz, mit cselekedjek neked?” A vak azt felelte neki: „Mester! Hogy lássak!” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, a hited meggyógyított téged.” Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.

A hit és a bizalom a feltétele, vagy alapja annak, hogy bajunkban gyógyulhassunk! Hogy valós szükségünket felismerjük, és tudjuk, mit kell kérnünk a magunk számára. „Bízzál! Kelj föl, hív téged!” és „Menj, a hited meggyógyított téged.” Kulcs mondatai a mai evangéliumnak. A többi, a ki nem mondott szavak, az a kapcsolata, mely lelki, mely szavakkal ki nem fejezhetők, és mely e világi érzékszerveinkkel nem foghatók fel, azok következménye a gyógyulás. Erre mondjuk mi azt, hogy csoda történt.

Csodálatot kelt bennünk az, amit nem vagyunk képesek megmagyarázni, mert minden természeti törvényt felülmúlóan megtörténik, megtörténhet. Ez az a pillanat, ezek azok a pillanatok az életünkben, amikor ráérezhetünk arra a világra, melyek Isten országát jellemzik. Érthetetlen dolgok történnek ott, e világi énünk számára!

Azért megsejthetjük azokról a dolgokról, és jól esik megérezni, ráérezni arra, hogy ami ott történik, velünk is akár, azok a dolgok javunkra válhatnak! Amikor Jézus jelenlétében megtapasztaljuk az Ő tetteit, és tettei nyomán a változást, akár magunkon, akár máson, akkor eltölthet bennünket a bizalom az iránt, hogy jó helyen vagyok! Jó nekem itt lennem, és ez az az élmény, ami hitünk megerősödésére szolgál!

Aztán, ma, amikor éppen végét veszi a Családszinódus, a főpapok tanácskozása, jólesik hallani Pál szavait: „minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív”. Én, ma ezt úgy értem, ahogy Pál mondja odébb: „Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen Isten előtt, hogy kiengesztelje a nép bűneit.” [Zsid 2,17] Egyetlen egy személyre gondolok, ki utolsó mindegyikünk között ma: Ferenc pápára. Hiszen, akik tanácskoztak, azért tanácskoztak, hogy bennük, és közöttük felhangozzon számára az a szó, melyből Isten szólítja arra, amit tennie kell, amit meg kell tudnia különböztetni azoktól a hangoktól, melyek az emberek ajkáról szólnak. Kegyelemre hívja, szólítja Őt az Isten, és türelmet, alázatot ad neki ahhoz, hogy bölcsessége ne a sajátja legyen, hanem azé, aki felkente Őt erre a szolgálatra.

Tulajdonképpen van az ember, aki erejéből való tettekre képes, ez egy fiatal ember, aki képtelen uralkodni még lendületén, és kényszeredetten fut előre önigazolására, hogy bizonyosságot szerezzen abban, mi sajátja és mi nem. De van az az ember is, aki mindezeket már maga mögött tudja, és csalódásaival bölcsebbé vált; tudva, birtokolva azt a tapasztalást, hogy mit kell megengednie, és mi az, amire kár erejét pazarolni, mert úgysem érheti el. A képtelenségek ismerete teszi megengedővé, ez az idősb, de mégsem öreg ember, aki bírja Isten kegyelmét, és tud is mit kezdeni vele.

Mennyei Atyám, Aki felszentelted e szolgálatra Ferenc pápát, Te légy erőssége, hogy dicsőségedre képes legyen tenni azt, amire szántad őt. Csodát tenni tehessen ott, ahol Te lenni akarsz, és ahol Te teljesíteni akarod akaratodat, tervedet, szándékodat. Lehessen e kor keresztény embere, az országod szolgálatára, önmaga üdvösségére, és a lelkek megmentésére a Te munkatársad! Ámen