Felmerül bennem a kérdés

Ter 2,18-24 - Azt mondta továbbá az Úr Isten: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!” Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket - mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. - Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője. Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!” Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.

Zsid 2,9-11 - Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta [Zsolt 8,5-7G], hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni.

Mk 10,2-16 - A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?” Ő így felelt nekik: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Erre azt mondták: „Mózes megengedte, hogy válólevet írjunk és elbocsássuk” [MTörv 24,1]. Erre Jézus azt válaszolta nekik: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket [Ter 1,27]. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz [Ter 2,24]. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről a dologról. Azt felelte nekik: „Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.” Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: „Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.” Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.

Felmerül bennem a kérdés, hogy kerül egymás mellé Márk evangéliumában e két, látszólag egymástól független tanítás. De az is felmerül bennem, hogy pontosan ma szól az Írás a családról, amikor a Családszinódus kezdődik! Szeretném megtalálni a válaszomat, a nekem adott Isteni választ arra, hogy hogyan kapcsolódik össze a mai napon az evangélium két része?

A Szív újság 2012. december-januári számában ráakadtam Nemeshegyi Péter atya elmélkedésére, mely a mai evangéliumhoz kapcsolódik, és a magam kérdéseinek megválaszolásában segít. Ebből idézek:

„Vajon mi az, amit Jézus annyira megcsodált a gyermekekben, hogy nemcsak példaképnek állította őket a tanítványok elé, hanem egyenesen kimondta: csak az jut be az Isten országába, aki úgy fogadja be azt, mint egy kisgyermek? Máté evangéliuma idézi Jézusnak egy másik mondását, amelyben ugyanezt megismétli. E szerint Jézus tanítványai azt kérdezték Jézustól, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában. Erre Jézus magához hív egy gyermeket, középre állítja, és ezt mondja a tanítványoknak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Nemcsak azt mondja tehát Jézus, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem lesztek nagyok a mennyek országában, hanem kijelenti: „nem is mentek be a mennyek országába!” Élesebben nem is lehetett volna megfogalmazni Jézus gondolatát.

Mit csodált Jézus a gyermekekben?

Vajon mi az, amit Jézus annyira megcsodált a kisgyermekekben, hogy ilyeneket mondott? Egyesek úgy vélekednek, hogy Jézus az ártatlanságot csodálta meg a kisgyermekekben. Ennek a magyarázatnak azonban nincs sok alapja. A szülők és nevelők jól tudják, hogy nem is olyan ártatlan a kisgyermek. Van benne egy csomó önzés, irigykedés, birtokvágy, versengés.

Azt sem gondolhatjuk, hogy a szexuális vágy hiányát értékelte volna Jézus a gyermekekben, mert a Biblia szerint a szexualitás a teremtő Isten jó ajándéka. Ha valakit Isten az Ő országáért vállalt szüzességre hív, akkor az illető számára jó dolog lemondani a szexualitásról (Mt 19,12), a szexualitás természetes hiánya azonban, magában véve, nem tekinthető értéknek.

Befogadó, hálás alázatosság

Hát akkor mit csodált Jézus a kisgyermekekben? Azt hiszem, hogy ez elsősorban a megajándékozottság hálás elfogadása. A gyermek kap ételt, cirógatást, mosolyt, szeretetet. Nem érdemelte ki, de nem csodálkozik azon, hogy ingyen megadják neki, és nem nyugtalankodik amiatt, hogy ezzel valakinek adósa lett. Az Isten országa pedig nem más, mint Isten szeretetének mindent megelőző ingyenes ajándéka. A gőgös ember nehezen viseli el, hogy minden kezdeményezés Istené. Inkább a maga erejéből szeretne nagy lenni. Nem érti, hogy minden ember teremtményi lényegénél fogva visszhangzó élőlény. Isten megszólítja, az ember pedig válaszolhat a megszólításra. Isten mondja a semmiből teremtett embernek: „Ember! Szeretlek téged.” És erre a megszólításra visszhangozva mondhatja az ember: „Isten, én is szeretlek téged, és szeretek mindenkit és mindent, akit és amit Te szeretsz!”

Ehhez alázatosság kell. A kisgyermeknek pedig a szeretetet elfogadó alázatossága szinte természetes. Jézus egész életével az alázatosság példáját mutatta nekünk. Ő is volt kisgyermek, babusgatásra váró csecsemő. Ez volt a végtelen Isten csodálatos önkiüresítése. És Jézus egész emberi életében is megmaradt az Atyaisten szeretetét hálásan befogadó Fiúistennek.

Van egy régi latin mondás: „Magna miseria superbus homo, / maior misericordia humilis Deus.” Magyarul: „Nagy nyomorúság a gőgös ember, / de még nagyobb irgalmasság az alázatos Isten.”

Jézusban megmutatkozott Isten alázatossága. Példát adott nekünk, hogy mi is ilyenek legyünk. A kisgyermekek befogadó alázatosságát is ilyen példaként állította elénk.

Örülni és szeretni

Vannak-e még más tulajdonságai a gyermekeknek, amelyeket magunkévá kell tennünk, hogy bemehessünk az Isten országába? Talán egy ilyen tulajdonság az, hogy a gyermekek nagyon tudnak örülni. A magát nagynak képzelő ember gondterhelt és elégedetlen. Mulatni tud, de igazán örülni nem. Jézus pedig az örömhír hirdetője. Menyegzői táncmuzsikát furulyázó muzsikushoz hasonlítja önmagát, és fájlalja, hogy az emberek ezt hallva nem hajlandók örömükben táncra perdülni (Lk 7,32). Jézus azt kívánja, hogy mindnyájan örüljünk, mégpedig elsősorban annak, hogy nevünk „fel van írva a mennyekben.” (Lk 10,20) Bezzeg a gyermekek tudnak örülni virágnak, bogárnak, cukorkának, játéknak, zenének, mindennek.

Nagyon tudnak örülni a gyermekek, és nagyon tudnak szeretni is. Viselkedésük fő motívuma nem a jutalomvágy vagy a büntetéstől való félelem, hanem az, hogy kedvében járjanak annak, akit szeretnek. Jézus számára is a viselkedés fő motívuma az ingyenes szeretet.

(…)

Az, hogy Jézus számára milyen fontosak voltak a gyermekek, abból tűnik ki legjobban, hogy nagyon kemény szavakkal feddi meg azokat, akik bűnre csábítják vagy bármilyen más rosszal illetik a gyermekeket. Máté evangéliuma fűzi ahhoz a mondathoz, amelyben a tanítványokat szólította fel a kisgyermekek utánzására és befogadásra a következő szigorú szavakat: „Aki megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék.” (Mt 18,6) A „megbotránkoztat” szó a görög szkandalisé fordítása. Szó szerint azt jelenti, hogy követ raknak valakinek az útjára, hogy az illető elbotoljék és elessék. Átvitt értelemben azt jelenti e szó, hogy akadályozzák valakinek az istenhitét, Istenbe vetett bizalmát, vagy az Isten akarata szerinti életvitelét. Mindenféle szóval, cselekedettel vagy mulasztással lehet ilyen értelemben „megbotránkoztatni” másokat, és akadályozni hitüket, reményüket és szeretetüket. Ha ezt gyermekekkel szemben akarná megtenni valaki, akkor jobb volna – mondja Jézus –, ha mielőtt ezt megtenné, malomkővel a nyakán, a tengerbe dobnák az illetőt. Jézustól ritkán lehetett ilyen szigorú szót hallani. Jól mutatja e kifejezés is, hogy Jézus számára mennyire fontosak a gyermekek. Nagyon szereti őket, és nagyon örül annak, ha mi is igazi, szép szeretettel viseltetünk irántuk, és így velük együtt belépünk Isten országába.

(http://www.asziv.hu/archivum/2012/december-januar/szentiras/jezus-es-gyermekek)

Amikor Jézus a házasságról beszél, akkor azt mondja, hogy a férfi ragaszkodik a feleségéhez, aminek következtében a kettő egy testté lesz, amit tehát Isten összeköt, megszentelni kész.

Amikor e tanítás mellé szegődik a gyermekről szóló példabeszéd, akkor Jézus azt mondja, hogy „ilyeneké az Isten országa”, mert „aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda”.

A „kisgyermekre” vonatkozó kijelentés, Nemeshegyi Péter atya elmélkedéséből így értelmezhető: a „megajándékozottság hálás elfogadása”, „a szeretetet elfogadó alázatosság” természetessége, a felszabadult öröm, és a szeretetképesség nyitottsága.

A házasságban két olyan természetes személyiség találkozik, mond igent egymásnak, akik mindegyikére érvényes az, amit Jézus a gyermekről szóló példázatban mond el. A szeretet elfogadásának természete, a szeretetre képesség, az alázatra alkalmasság, a megajándékozottság szelíd hálájának a minden pillanatban való megélése, azok a tulajdonságok, melyekkel rendelkezik egyaránt a nő és a férfi is, hogy az az igen, amit Isten megszentelhet, az a másikhoz való ragaszkodás valóságából forrásozzon, ne valamilyen kényszer következménye legyen. Hiszen, az igen akkor tartható, ha a ragaszkodás kötelékké válhat, ráadásul termékeny kötelékké.

De mi is az a szó, hogy ragaszkodás? És mit kell érteni azon, hogy Isten megszenteli? Az Énekek énekének 3 fejezetében olvasom:

„⁴Alighogy elhagytam őket,
megleltem, akit szeret a lelkem,
megragadtam, el nem engedem,
amíg be nem viszem anyám házába,
édes szülőm kamrájába. ⁵Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai,
a gazellákra, a szarvasünőkre a mezőn:
fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet,
amíg maga nem akarja!”

Amiből kiemelném egyrészt: „megleltem, akit szeret a lelkem, megragadtam”; majd pedig azt, hogy „Kérlek titeket (…) fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet, amíg maga nem akarja!”

Azt mondja el a vers, hogy Isten az ember lelkébe égeti, kit kell megtalálnia, meglelnie, és ki az, akihez ragaszkodnia kell. Amit meghallani, Másrészt, az ember türelmesen vár, mert tudja, hogy meg kell várnia, szelíd alázattal, hogy a leányban megszülessen a felismerés: igen rá vártam, rá kellett várnom eddig! A lelkek találnak itt egymásban párjukra. Ami az Isten megszentelő kegyelmét illeti, az pedig már nem más, mint az, hogy mivel a két lélek egymásnak párjai, e lelki kapcsolatban, a két ember számára már képessé lehet Isten önmagát közölni. Azon a legbensőségesebb, leg közvetlenebb, és leg intimebb módon, ahogy az anyagi világban, a szeretetét közölheti Isten az ember számára. Feloldva minden gátlást, minden görcsöt, és minden falat, ami az anyagi természet és a misztérium, az Örökkévaló között húzódhat. Azt mondja a Teremtés könyve: „és egy testté lesznek”. A szentírás szavai itt úgy értendők, ahogy az Isten jelenik meg az Eucharisztiában: az anyagba oltott lélek, az anyaggá lett Isten. Ettől kezdve a két ember közötti kapocs már az az Isten szeretetének a közlése, mely emberi értelemmel, a ragaszkodással fejezhető ki. Az egy test fogalom, itt az anyagi testtel fejezi ki azt, ami az anyagit és a szellemit, ill. a lelkit, közösségbe oltja és kötelékké formálja a két emberben.

Mennyei Atyám, Te sem zárod ki azt, hogy lehetnek rossz döntéseink, hibás cselekedeteink, elhibázott lépéseink. Add meg, hogy bármit is elhibázunk, ne botránkoztassunk meg azzal úgy, hogy az másokat tőled eltávolítson. Illetve segíts meg bennünket, hogy képesek legyünk gyermeki nyitottsággal, alázattal, szeretetképességgel Krisztus testvéreihez méltókká lenni! Ámen