A félelem mennyire és mitől az én részem?
Bölcs 3,1-9 - Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek.
Mt 10,28-33 - Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.
A félelem mennyire és mitől az én részem? Mennyire vagyok e világ hatása alatt? Mert, ha félelem van bennem, akkor az csak olyan dolog, ami a világnak megfeleltetési kényszeremből fakad. Mit, és hogy lehet tenni ez ellen?
A ragaszkodás ahhoz legyen bennem az erősebb, ami az életet jelenti a számomra. Na jó, de mi jelenti számomra az életet? Mennyire erős bennem a hit arra, hogy az Isten által kijelentett élet fogalma, túlont - túl van minden tapasztalásomon? Valahol itt keresendő a problémám gyökere talán ahhoz, hogy azt a nehézségi erőt, ami visszatart attól, hogy azt tegyem, amit Isten országáért érzésem szerint nekem tennem kéne. Ahogy élnem kéne hitemet. Nem szolgálhattok két úrnak! Máté 6.24-ben valami ilyesmiről beszél Jézus.
Mi az, amiben én, keresztényként becsapom az egész világot, ezzel együtt magamat és Istent is?
Pált kell segítségül hívnom. Amikor megértette, hogy Isten elhívta őt arra, hogy Isten országát hirdesse, építse, akkor leesett a lóról. Talán többet vissza sem ült rá. Illetve, ha visszaült rá, akkor már nem abban a sapkában, vagyis nem úgy, mint foglalkozási eszközére, mert többé nem vállalt állami feladatot. Megváltoztatta életről, küldetésről szóló elképzeléseit, és elképzelése szerint az élethez való viszonyát. Ami az Ő esetében keresztényüldözés volt. Új vállalkozásba kezdett, ami csupán arra szolgált, hogy eltartsa magát. Arról nem tudunk, hogy útjait mennyire határozta meg az, hogy eladhassa portékáját, vagy az, hogy hol tud jobb megélhetést találni a sátorkészítésből, ill. javításból. Az azonban elgondolkodtat, hogy Ő, aki egy állandó nyüzsgő ember volt, hogy vált arra képessé, hogy egy helyben sátrak varrásával, szabásával töltse az idejét. Talán, mert Isten országának hirdetésében, a közösségek építésében megtalálta azt a mozgásterét, amire valójában igénye volt, vagy, amire képessége volt. Igen, gyökeresen megfordította életét: a Pálfordulás az volt az Ő életében, hogy többé nem a földiekre koncentrált, hanem arra az Isten által számára feltárt igazságra, hogy az élet nem ez. Nem a világnak való megfeleltetésünk. Ez a világ szolgálni akar bennünket – Isten szándéka szerint – arra, hogy mi az odafent való dolgokkal (Kol 3,2), az örökkévalókkal (2Kor 4,18), a lelkiekkel (Róm 8,5) törődhessünk! Ezzel szemben mi mit teszünk? Nincs időnk arra a közösségre, melyet úgy nevezünk, hogy Krisztus Egyháza (és ez minden keresztény közösségre igaz sajnos!), plébániai és parókia közösségünkre, mert kötelességeink, felelősségünk, feladatunk van, amiket a világnak kijelentő elkötelezettségünk terhel ránk! Azt állítjuk, hogy mindezt azért tesszük, mert jó keresztények akarunk lenni. Önámítás, szemfényvesztés! Becsapjuk magunkat, és belesétálunk a kelepcébe, melyet a világ állít Isten ellen. Bennünket használ a világ Isten tervének megvalósítása ellenében! Nincs szükség itt sátánra, itt vagyunk mi, keresztények, keresztyének! Akik ráadásul, mindig ördögről kiáltozunk! A világ kéri talán tőlünk azt, hogy jó keresztények legyünk, vagy Isten?
Isten azt mondja, Jézus Krisztus szavai által is, hogy „Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.” [Mt 10,31-33] „Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál?” [Mt 6,25]
Nekünk egymást kell evangelizálnunk. Nekünk egymást kell megerősítenünk, hogy közösségre lelhessünk és alkothassunk a világ ellenében. Meg kell elégednünk azzal, ami a megélhetésünkhöz kell, és elég. Kolóniákban kellene élnünk, ahol önfenntartókká tudunk lenni, egymást szolgálva, kiszolgálva, amivel csökkenhetne anyagi javaink szüksége, hogy minél több időnk maradjon arra, hogy egymást erősítsük a hitben, és egymás megerősítői lehessünk. Nem azért kell gyermekeinknek tanulniuk, és képezniük magukat, hogy minél jobban képesekké legyenek a világot szolgálni, hanem azt kell megtanulniuk, mivel és hogyan ismerhetik fel önmagukat Isten jelenlétében, ahhoz, hogy Isten országának építésére legyenek képessé! Vonzóvá legyen a keresztény közösség mások számára! Akarjanak keresztényekké lenni azok, akik ma még a világ szolgái! Ma nincs alternatívája a világnak, mert a kereszténység nem ad ízt a világnak!
Ki a jó keresztény? Aki az odafent való dolgokkal foglalkozik, és nem merül bele a mindennapok gondjaiba! Elmeri engedni a gyeplőt, mely az élet szekerének a gyeplője, és átengedi azt Istennek. Legyél Atyám az én hajtóm! Legyél Jézus befogva az én kocsimba, legyen a Lélek az, mely lendületet ad a szekérnek, mely engem akar vinni arra az útra, mely Isten országába vezet, és vezethet mindannyiunkat, akik keresztényeknek valljuk magunkat! Ahogy megengedte magának Szent Pál apostol, Szent Gellért, és azok mind, akik Isten országát építik! Ámen
