Féltem a hitet vallásosságunktól!
1Tim 3,14-16 - Azért írom ezeket neked - bár remélem, hogy hamarosan hozzád jutok -, hogy ha késlekedném is, tudd, hogy hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és szilárd alapja. Márpedig nyilvánvalóan nagy dolog a jámborság titka, amely testben kinyilvánította magát, a Lélek által igazolást nyert, bemutatták az angyaloknak, a pogányok között hirdették, világszerte hittek benne, s fölment a dicsőségbe.
Lk 7,31-35 - Ugyan kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Kihez hasonlók ők? Hasonlók a piacon üldögélő gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymásnak: „Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem sírtatok!” Mert eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik és bort nem iszik, és azt mondjátok: „Ördöge van!” Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok: „Íme, a falánk és borissza ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” De a bölcsességet igazolja annak minden fia.”
Féltem a hitet vallásosságunktól! Ez utóbbi, ha öntörvényűségben, önmegvalósításban, önérvényesítésben, önkielégítésben kifullad, akkor bizony akadályoz abban, hogy Istenhívővé válhassak. Ha a vallás nem tud a törvénytiszteleten túllépni, és személyes kapcsolatra elvezetni Istennel, akkor nem válhatok hívő emberré. Ugyanígy a bírálat, a kritika nem elég. Azonban, ha az egyház kritikája abból ered, hogy önmagam személyes Istenkapcsolatáért megharcoljak, még ellenében is, akkor az elvezethet megtérésemre. Megtéréseim apró mindennapjaira. Ugyanakkor, ez a személyes keresztény magatartásom segítheti a keresztény közösségem megújulását is! Persze, ehhez benne kell állni a közösségben, azt belülről kritizálva, jobbító szándékkal, toleranciával, mégis kompromisszum készséggel, a szeretet és nem a harag, gyűlölet eszközének alkalmazásával.
Nagy hiba az, ha mindent kritikus szemmel elutasítok, csak azért, hogy önmagam helyzetét, statikusságát, tehetetlenségét, cselekvésre képtelenségemet, vagy megengedő képességem hiányát, pontosabban merevségemet, hiányosságaimat, hibáimat a kritikával igazoljam, és hagyjam jóvá. A változásra képességet, a jóra való alkalmasságot magammal szemben, és a közösségre vonatkoztatva is, nyitottan kell kezelni, mint egy kaput, melyet szélesre tárok, hogy azon bárki, még én is ki és be - léphessek. Keresve helyemet, hogy hol érzem magamat helyén Isten közelében, ami időről időre változhat. Meg kell engedni magamnak is, hogy változtathassak, megtapasztalhassam mi jó és mi nem, mi miért jó, és miért nem.
A minap a menekült ügyben, egy jó szándékú blogban olvasom, aki buzdítani akart: „imádkozzuk pirkadatkor, délben és naplementekor, Európa megtéréséért, az iszlám félhold letöréséért, az invázió megállításáért.”
Keresztény ember számára válhat imává az, ami kiközösítésre buzdít, bátorít? Tettem fel a kérdést magamnak, de nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel hangosan, elgondolkodtatásra bíztatásul:
... Európa megtéréséért - és ne tovább a mondatot!
Nekünk ne legyen semmi ellen harcolnunk, csak önmagunk ellen! Ne képzeljük magunkat kényszeredetten mások ellen küzdőknek. Nem ez a kereszténység útja. Jézus nem ezt az utat mutatja nekünk! Jézus soha nem lázított mások ellen, sokkalta inkább hitével szembesített másokat, jobb belátásra bíztatva, de nem ráerőltetve a maga igazát. Hatni akart a más vallásúakra, vagy a hitetlenekre, de úgy, hogy jobb belátásra bírja őket. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor a mi vallásosságunkkal, hitünkkel van baj, és nem azzal, hogy az a másik ember mit mond, vagy mit tesz.
Ha mégis erre bátorkodunk, hogy mások ellenére éljünk, akkor vesztünkbe futunk! Nem elég mélyre süllyedt már így is hitünk, hitelességünk? Nyugaton már bontják vagy értékesítik a templomokat. Mert nincs igénye rá. Egymásért élni, és egymásnak üdvösségét szolgálni. Jézus ezt tanítja, és Pál is ezt tanítja: „Itt nincs már többé görög és zsidó, nincs körülmetéltség és körülmetéletlenség, nincs barbár, szkíta, szolga és szabad, hanem Krisztus minden, mindenkiben.” [Kol 3,11] Élni Krisztus hitét, Igazságát! Térjünk már észre! Nehogy már megint Krisztus nevében öljünk, és üldözzünk, megvessünk és kiközösítsünk másokat. Önvédelmünk, védekezésünk a krisztusi hit legyen, melyet vallunk élünk, és cselekvővé tesz bennünket! Befogadókká és hitvallókká, tanúi legyünk, hogy Isten köztünk jár!
Jézus mondja:
„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” [Mt 16,25]
„Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt.” [Mt 10,39]
„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” [Mk 8,35]
„Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt.” [Lk 9,24]
„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.” [Lk 17,33]
„Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre.” [Jn 12,25]
És ezt mind a négy evangélista fontosnak tartja említeni!
Nem azzal mentjük meg magunkat, ha félelmet keltünk, és félelmet generálunk. A félelem nem szeretet! A félelem nem szül életet! Aki fél, annak nem marad ereje arra, hogy szeressen! A félelem gyűlöletet kelt, haragot, és háborúskodást. A szeretet békét és közösséget teremt!
De Jézus azt is mondja, hogy „szeressétek ellenségeiteket” [Mt 5,44], azaz, hogy ne legyen ellenségetek! Még önmagunknak se legyünk ellenségei. Bocsássatok meg!
Ami igazolja felszólításomat: ne akarjunk senkit letörni, legyőzni, ha önmagunkat nem vagyunk képesek!
Mert azt mondja Isten, hogy még a kövekből is kész magának tanúkat teremteni, ha azok, akiket arra rendelt nem engedelmeskednek Neki! (l.: Mt 3,9)
Miért engedi meg Isten, vagy miért vezeti Isten a bevándorlókat Európába? Talán mert már nem látja bennünk reményét. Isten tudja, mivel lehet a keresztény Európa hitét újra szítani. Márpedig Ő őrködik az üdvösség országának, Isten országának megvalósítása felett. Amiről nem fog lemondani. Lehet, hogy fájdalmasan, de le fog mondani rólam, rólad, és rólunk, de nem ellenünkre! Csak azért, amiért én, te és mi nem értjük meg Őt, a kinyilatkoztatás szavait, Igazságát.
De, azt a kérdést is felteszem (azon túl, hogy mi és ki ellen védekezünk), hogyha ilyen harcosak vagyunk, csak mert védekezünk - kit akarunk védelmezni? Magunkat, a magunk vallásosságát, kultúráját, vagy Krisztus ügyét?
Ha azt merjük mondani, hogy Jézust, akkor arra kell figyelmeztetni, nehogy becsapjuk magunkat. Ugyanis Jézusnak nincs szüksége a mi védelmünkre. Egyik helyen azt mondja: „Nekem azonban nincs szükségem emberek tanúságtételére, csak azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek.” [Jn 5,34]
Máskor pedig, pontosan Péternek mondja, aki kardot ránt, és levágja a Jézusra támadó fülét: „… mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el. Vagy azt hiszed, nem kérhetném Atyámat, hogy azonnal küldjön nekem több mint tíz légió angyalt? De akkor hogyan teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?” [Mt 26,52-54]
Vajon, melyikünk ismeri Isten szándékát? Tudjuk, hogy ma, a mi korunkban minek kell beteljesednie? Ráadásul, ha bárminek is be kell teljesednie az Írásokból, akkor az azért kell, hogy megtörténjen, amiért mi értetlenek, és érdektelenek vagyunk Isten szándéka iránt. Ha Isten szándéka szerinti az, ami történik, akkor hiába védekezünk ellene. Ha pedig Isten szándéka ellen van, ami történik, akkor nincs szükség ellentéteket szítanunk, mert az nélkülünk is ítéletet von magára.
Nem azért mondom mindezt, amiért én jobb lennék bárkinél is. De szeretnék jobb lenni, abba az irányba menni, mely Krisztussal közös, valahol távol, messze mögötte, de legalább irányba Vele.
Aki imádkozik, az akkor válik imává, amikor szavaival Isten szándékába képes bele kapcsolódni, bele szelidülni, iránta megengedővé lenni, és nem a maga szándékát akarja Istenre ráerőltetni! Tegyél képessé engem és bennünket Istenem, Atyám, a Fiú mintájára és a Szentlélek erejéből! Ámen
