Bizony, felmerül bennem az a kishitű kérdés

MTörv 4,32-40 - Kérdezősködj csak a régi napok felől, amelyek te előtted voltak, attól a naptól kezdve, hogy Isten megteremtette az embert a földön - kérdezősködj az ég egyik szélétől a másikig, történt-e valaha ilyesfajta dolog, vagy lehetett-e hallani, hogy hallja egy nép Isten szavát, aki a tűz közepéből szól, mint ahogy te hallottad, s életben maradtál! Vagy hogy megtette-e Isten, hogy elmegy és nemzetet választ magának a nemzetek közül próbák, jelek, csodák, harc, erős kéz, kinyújtott kar és rettenetes látványok által, mindent aszerint, amit tiértetek tett az Úr, a ti Istenetek Egyiptomban, szemed láttára, hogy megtudd, hogy az Úr az Isten, s rajta kívül nincs más. Az égből szavát hallatta veled, hogy oktasson téged, a földön megmutatta neked felette nagy tüzét, s hallottad igéit a tűz közepéből, mivel szerette atyáidat, s kiválasztotta utódaikat. Éppen azért az ő nagy erejével kihozott téged Egyiptomból, s előtted járt, hogy igen nagy, s nálad erősebb nemzeteket eltöröljön utadból, s téged bevigyen helyükre és neked adja földjüket birtokul, mint ahogy azt ma is láthatod. Ismerd el tehát ma, és vésd a szívedbe, hogy az Úr az Isten fönn az égben és lenn a földön és senki más! Tartsd meg parancsait és rendeleteit, amelyeket parancsolok neked, hogy jó dolgod legyen neked, s utánad fiaidnak és hosszú ideig maradhass azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened majd ad neked.”

Mt 16,24-28 - Akkor Jézus azt mondta a tanítványainak: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek aszerint, amit cselekedett [Zsolt 62,13]. Bizony, mondom nektek: vannak néhányan az itt állók közül, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országában.”

Bizony, felmerül bennem az a kishitű kérdés, hogy fenyegetve érezzem –e magam? És a másik, hogy számíthatok-e fizetségre, képes vagyok-e a jóra? Mert amit az ember meg tesz, azt általában nem azért teszi, ha őszintén teszi, mert jót, vagy rosszat akar tenni, hanem amiért benne az elrendeltetés az, hogy tegye meg. Majd, amikor megtette, és tettét mérlegre teszi, képes megítélni, hogy helyes volt vagy sem a tette. Ami bűntudatra ébreszti az embert az egyik esetben, a másik esetben pedig építkezik, eredménye okán. Ha személyisége nem túl torz, akkor magabiztosságot szerez abból, hogy tette, gondolkodása helyes, Isten tervével egyező. Arra is képessé tesz - tehet, mikor a napommal elszámolok, akkor hálát tudok mondani, meg tudom köszönni, ami sikerült, a nélkül, hogy előre tudtam volna azt, hogy sikerülhet, hogy jó lehet abból.

Azt próbálom végig elmélkedni, hogy mennyire vagyok olyan, aki bármit is azért tennék, amiért érte fizetséget várok, és mennyit azért, amiért szeretettel vagyok Mennyei Atyám iránt, Akinek megfelelni igyekszem, megismerve, és azonosulva a Mester tanításával. Vagy ez, számomra teljesen képtelenség? Nem tudok ilyen tudatossággal élni, és ilyen összeszedettséggel, hogy magamat megalázzam, és Őt felmagasztaljam?

Talán az első lépcsőfok a tanítványság útján ez, hogy fegyelmezett életre kötelezem el magam. Bele állok abba a rendbe, abba az életritmusba, mely képessé tesz rá, hogy gondolkodásom Isten gondolkodására, gondolatmenetére nyitottá váljon.

Önmagam feltérképezése, majd elfogadása. Vagyis rögzítem azt, hogy személyiségem fejlődésében most hol tartok, megismerve azt, hogy mire kellene képessé válnom. Ebben az összefüggésben kell azonosítanom, megismernem a kísértőt, az engem összezavarót, megzavarót, a függetlenségemet ostromlót. Akivel érdekeim nem azonosak, és akivel szemben a szeretet kegyelmét magamra hívom, társamul választom. Amiért megengedővé teszem magam, a kísértő ellenében! Már tudnom kell, hogy a kísértő ellenében a Mester mellett kimondott igenem azt a tudatosságot fejezi ki, hogy egyedül képtelen vagyok ellenében elég lenni. Szövetségessé kell válnom a jóra a Mesterrel. Ezáltal több Ő a számomra, mint tanító. Mert tudom, hogy Ő az én javamat szolgálja. Szolgál, aki lábamat megmossa. Szolgál engem az, aki értem még az életét is oda adja.

Ebben az összefüggésben válik értéktelenné, szinte kioltódik az elmélkedésem elején feltett kérdés: Jézusnak, a Mesternek a szavai számomra nem tűnhetnek fenyegetésnek. Ráismerek arra is, hogy a fizetség nem annyira domináns az életemben, mint az, hogy végtelen szeretetét elfogadva, szeretetére - hálával és végtelen tisztelettel - törekedjek választ adni. Mintegy kifejezve azt, hogy biztonságom, és bizonyosságom Ő, arra, hogy emberi méltóságomra eljuthatok, és az, hogy Vele közösségben Atyánk szeretetközösségére eljuthatok! Ami, e földi életnél biztos, hogy több reménnyel szolgál arra, hogy létem boldoggá lehessen!

Amire vágyom, és amit óhajtok, és amire kérem: Mennyei Atyám segíts eljutnom! Ámen