Nem csak böjti idő, de böjtös idő ez a mostani

Ter 27,1-5.15-29 - Amikor Izsák megöregedett és a szeme elhomályosodott, úgyhogy már nem látott, hívatta idősebb fiát, Ézsaut, és azt mondta neki: „Fiam!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Ekkor az apja azt mondta neki: „Látod, megöregedtem, s nem ismerhetem halálom napját. Fogd a fegyvereidet, a tegezt meg az íjat, menj ki a mezőre, és ha elejtesz valamit a vadászaton, készíts belőle nekem ételt, úgy, amint tudod, hogy szeretem! Aztán hozd el, hogy egyek, és megáldjon téged a lelkem, mielőtt meghalok!” Rebekka meghallotta, hogy Izsák a fiával, Ézsauval beszél. Mihelyt kiment Ézsau a mezőre, hogy zsákmányt ejtsen, és feláldozza, aztán felöltöztette őt Ézsau legjobb ruháiba, amelyek nála voltak a házban, s a kecskegidák bőrével körülvette kezét, és befödte a csupasz nyakát. Aztán az ételt meg a kenyeret, amelyet készített, odaadta a fiának, Jákobnak a kezébe. Ő bement atyjához, és így szólt: „Atyám!” Az így válaszolt: „Hallgatlak! Ki vagy te, fiam?” Jákob erre azt mondta apjának: „Én vagyok elsőszülötted, Ézsau! Úgy cselekedtem, ahogy parancsoltad nekem. Kelj fel, ülj le, és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked.” Ám Izsák újra szólt a fiához: „Hogy találtad ezt ilyen hamar, fiam?” Jákob azt felelte: „Az Úr, a te Istened akarata volt, hogy hamar elém jöjjön, amit kerestem!” Izsák erre így szólt Jákobhoz: „Gyere csak ide, hadd tapogassalak meg, fiam, s hadd győződjem meg, te vagy-e az én Ézsau fiam, vagy sem!” Ő odament apjához. Izsák megtapogatta, és így szólt: „A hang ugyan Jákob hangja, de a kéz az Ézsau keze!” Nem ismerte meg, mert a szőrös kezei jobban hasonlítottak Ézsaura. Meg akarta tehát őt áldani, ezért megkérdezte tőle: „Te vagy az én fiam, Ézsau?” Ő azt válaszolta: „Én vagyok.” Erre így szólt: „Akkor hozd ide nekem az ételt a vadászatodból, fiam, hogy megáldjon téged a lelkem!” Ő odavitte, s mikor azt elfogyasztotta, bort is nyújtott neki. Miután megitta, Izsák, az ő atyja azt mondta neki: „Gyere ide hozzám, és csókolj meg, fiam!” Ő odament, és megcsókolta. Erre aztán, mihelyt megérezte ruhái illatát, megáldotta őt ezekkel a szavakkal: „Íme, olyan az én fiam illata, mint a dús mező illata, amelyet az Úr megáldott. Adjon neked Isten az ég harmatából s a föld kövérségéből, bőséget a gabonából és a borból. Népek szolgáljanak neked, nemzetségek boruljanak eléd: légy ura testvéreidnek, és anyád fiai hajoljanak meg előtted. Aki átkoz téged, legyen átkozott, s aki megáld téged, teljen el áldással!”

Mt 9,14-17 - Akkor odajöttek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek. Senki sem varr régi ruhára nyers szövetből foltot; mert kiszakad a folt a ruhából, és a szakadás még nagyobb lesz. Új bort sem töltenek régi tömlőkbe, mert különben a tömlők szétrepednek, s kiömlik a bor is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe töltik, így mind a kettő megmarad.”

Nem csak böjti idő, de böjtös idő ez a mostani. Arra gondolok, hogy volt már olyan időszak az életemben, amikor imáimban, de a mindennapok tevékenységeiben is sokkal közelebb éreztem magam Istenhez, mint most. Úgy értem, hogy kevesebbet kellett tennem azért, hogy Vele közvetlenebb legyen a kapcsolatom. Én érzem most távolabb tőlem Istent. Nem azért, amiért Ő nincs bennem, hanem amiért én vagyok szárazabb, nyersebb, ingerszegényebb. Amikor azt igényli az idő és a tér tőlem, hogy én fejezzem ki azt, hogy igénylem, vágyom a közelséget Vele, és tenni is képes vagyok azért, hogy közelebb legyek, lehessek Hozzá.

Egy kedves barátunk súlyos beteg. Fiatalasszony, mégis válságos a helyzete, nem tudni mi lesz Vele holnap. Egy gyönyörű család, két szép gyermek, biztonságos életkörülmények, már megtérten, Ő is és férje is túl van az első megtérésén. Sorsuk elnyújtottan mégis bizonytalan, ebben a világban.

Ahogy Nekik, úgy nekünk sincs biztonságunk ebben a világban. De miért kellene biztonságot keresnünk, tudnunk, ebben a világban? Nem e világra lettünk teremtve, nem e világban vagyunk életre rendelve. Csupán ez is egy része annak, amiről azt tudjuk mondani, hogy ez az én életem.

Mit nélkülöz az, miben böjtöl az, aki úgy éli az életét, hogy az titok, Istenben elrejtett titok? Mert megengedem Istennek, hogy e világon, vagy máshol, az legyek, annyi legyek, és addig legyek, amíg szerinte lennem kell ahhoz, hogy végül, és örökre Vele lehessek. Vele lenni! Itt, és most. Semmihez és senkihez sem kötődni jobban, mint amennyire az számukra és számomra az üdvösséghez elégséges, és szükséges.

Isten jelenlétében lenni, csak most, és annyira, amennyire csak képessé tudom tenni magam. Igen, böjtölök. Akkor, amikor nem úgy élem az életet, ahogy az evilági csábítások, kísértések, már magaménak tartott vágyakozások arra késztetnek, vagy motiválni próbálnak, hanem úgy élek, ahogy Isten terében életem lehet. Mert készülök, úton vagyok, ahonnan bár láthatok, tekintgethetek jobbra is meg balra is, de tudom, és akarok előre haladni, a célom felé: Istent látni akarom színről színre, és ebben a látásban gyönyörködni, boldoggá lenni, szentté lenni, megtisztulni akarok!

Mindehhez vagyok én, akinek van valamilyen világlátásom, képességem, karizmám, fizikumom, szellemem, de ugyancsak Istentől kapott lelkem is. E hármasságomat kell a kegyelem segítségével eggyé gyúrnom. Ebben az anyagi világban, a magam kiterjedései között, kell minderre alkalmassá válnom. Képessé tudok lenni, Isten szándékára tudok válni, változni? Ez a nagy kérdés. Egy biztos, hogy akarok, vágyakozom ez után, amire valójában az sem biztos, hogy tudom, mire vágyakozom. E pillanatban van egy hitem arra, hogy mi az, amire vágyakozom. Amit érzékeléseim alapján tudok hittel. De ezek az érzékeléseim, és érzékenységem az érzékelésre, pillanatról pillanatra változik, nem vagyok állandó. Állandó bennem Isten jelenléte, és Ő állandó a világban is, mely engem megtart, vagy kivet magából, befogad, vagy elidegenít az élettől, mely élet számára az ami, és számomra az ami, de kettőnk számára nem biztos, hogy az élet fogalma ugyanazt jelenti. Minden és mindenki változó, ahogy változnak érzékeléseink és érzékenységünk. Egyetlen állandó van ebben a világmindenségben, és az az Isten, a Teremtő erő, aki folyamatosan korrigálja, kiigazítja, ahhoz társítja teremtését, a világ üdvösségének teremtését, ahogy mi emberek, ebben a teremtett valóságban félre visszük azt. Pontosabban fogalmazzam úgy, mert ez talán a helyesebb, hogy Isten teremtő szándékát mi emberek kell, hogy értelmezzük, hiszen velünk együtt teremtő az Isten, bennünket teremtett a maga társának ahhoz, hogy teremtése velünk közösségben teljesüljön. Mindannyiunk, és ebben értve önmaga dicsőségére! Isten a teremtésben meg akar dicsőülni, ami úgy válhat valóra, ha mi is megdicsőülünk. Tulajdonképpen ez minden böjtölésünk értelme, hogy Isten szándékának megfelelve megdicsőítsük Őt, miközben megdicsőülünk úgy, hogy dicsőségében részesít bennünket is.

Végül is, azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy csodálatos közösség lehet, ha nem veszünk el, mi emberek a részletekben. A szeretet nagyvonalúságával kell élnünk, és lemondanunk azokról a hívságokról – böjtölni – melyek nem a szeretetre vezetnek, vagy a szeretettől eltávolítanak bennünket.

Én, az ember, csak ilyen bonyolultan vagyok képes megközelíteni ezt a kérdést. Vagy lehet, hogy ez nem bonyolult, csak egyszerűen nem mindig és nem mindenki képes e logika, és tudatosság szerint élni?

Tegnap keresztülmentem a városon, átmentem a Margit hídon Pestre villamossal, többedmagammal, mert vásárolni szerettem volna egy könyvet. A Duna vizén fel voltak állítva mindenféle fura teremtárgyak, melyek között időnként feltűnt egy műrepülő, az óriás bóják között cikázva, majd felcsapva az égre, később lezuhanva, és újra a vízfelszín fölött ügyeskedve. Hatalmas zajjal, és füsttel, amit több hatalmas daruról, a hídról és még ki tudja honnan, filmeztek. Igen, műrepülő világbajnokság zajlik a városban, miközben mindenki intézi dolgát, vagy szükségét. De éppen egy szentmiséről jöttem, ahol a szertartás csendjét is megtörte a repülők zaja. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy az ember mindent kitalál, hogy elvonja figyelmét a lényegről, a leglényegesebbről. sok mindent lényegesnek tartunk, azért, hogy ne kelljen a leglényegesebbre odafigyelnünk? Még ez is lehet. Ez a mi világunk, és ebben találja kedvét Isten is. Én miért nem? Vagy sikerül megtalálni benne a magam helyét, aki úton vagyok, miközben jobbra és balra is tekintgetek, időnként el is térek utamról, de hála Istennek, hogy nem engedi, hogy eltérjek arról! Uram, Atyám, Te vezess, Jézus Krisztus által, a Szentek jelenlétében kijózanítva, böjtölésekre bírva engem! Ámen