Jézus úgy példálódzik, hogy miben legyünk mások
2Kor 11,1-11 - Bárcsak eltűrnétek tőlem egy kis ostobaságot! Sőt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól. Mert ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek. Pedig azt hiszem, semmivel sem tettem kevesebbet a fő-fő apostoloknál, mert ha járatlan vagyok is a beszédben, az ismeretben nem, hiszen azt minden tekintetben mindenki előtt megmutattam nektek. Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tőlük, hogy titeket szolgálhassalak. Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ezt a dicsőséget nem lehet megtagadni tőlem Akhája vidékein. Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója!
Mt 6,7-15 - Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk; mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt. Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a Gonosztól. Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat, nektek is meg fog bocsátani mennyei Atyátok. De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.
Jézus úgy példálódzik, hogy miben legyünk mások, mint a pogányok. A megbocsátásban már nem tesz különbséget ember és ember között. Ott ne legyen ítéletem aszerint, hogy pogány, vagy vallásos. Egyáltalán: ne legyen közöm ahhoz, a megbocsátásban, hogy az a másik ember hogy viszonyul másokhoz! A megbocsátás annyira személyes, amennyire személyes a magam Istennel való kapcsolata. A megbocsátás onnan fakad, hogy nekem elengedi Isten minden tartozásomat, mellyel tartozásom van Neki. Vagy, nem vágyom rá? Nem igénylem? Nincs rá szükségem? Nem érdekel?
Dehogyisnem! De mennyire, hogy szükségem van rá! Nem vagyok független Isten megbocsátása nélkül. Ha tovább gondolom, akkor azt is ki merem mondani, hogy nem vagyok független mások megbocsátása nélkül sem. Magamtól nem tudok megszabadulni, ha nem érzem a megbocsátás kegyelmét magamon! De, hogy vannak ezzel mások?
Bennem az a meg nem értésből fakadó sértődöttség, indulat munkálkodik, hogy még a vallásos emberekben is az ösztön uralkodik. Mégpedig az az együgyű ösztön, hogy ha bárki bármit, bármikor úgy is elnéz, megbocsát, akkor nem is kell nekem változnom, keresnem a magam egyre inkább megfeleltetését Isten szándékának. Sőt: mit bajlódjak azzal, hogy változzak, amikor jó vagyok én úgy is, ahogy vagyok. Értetlenségem oka az, hogy az ilyen mentalitást egyenes következményének tekintem annak, hogy a vallásos ember sem keresi Istennel a maga személyes kapcsolatát, melyben felismerhetné, megismerhetné önmagát. Jó és rossz tulajdonságaimat, illetve karizmáimat, képességeimet, pontosan azért, hogy tudjam mi az, ami nem sajátom, és amire nem szabadna erőmet pazarolni, fecsérelni. Mert tudom, hogy ezt akkor képes csak megtenni az ember, ha átéli szeretve levőségét olyan mélyen, hogy az enzimeket gerjeszt arra, hogy képessé legyen választ generálni szervezetében. Kikövetelné a lélek, hogy a szellem, indíttatást adjon a testnek a cselekvésre. Kifejezőjévé legyen annak, hogy hálás, hogy örül, hogy van valami többlete, amit meg kell osztania másokkal.
Az ima élet erre irányuló volna. Az elcsendesedés kontrollálná a történést, a bennem zajló eseményeket, azokat a hatásokat, melyekről a dübörgő, őrjöngő, önmegvalósítás zajában tudomást sem veszek. Amikor önmagamat megvalósítom, akkor intézkedek, döntéseket hozok, ítélkezek, olykor önmagamért, mások ellenében is. Mert semmi más nem érdekel olyankor, csak az én, az egóm. Ezzel szemben az elcsendesedés visszavonulás, megalázom magam, meghunyászkodom, és kérdezek: mit tettem, miért tettem, kiért tettem, ki vagyok én, én vagyok? … és így tovább, zúdulnak rám, és törnek össze a kérdéseim. Míg végre meg nem hallom a csendben Isten végtelen nyugalmát, türelmét, kedvességét, és békét teremtő higgadtságát, mely hatalmával segít fel engem, a magam kicsinységét, súlytalanságát megtapasztalva: mi értelme mindennek, mit eddig kergettem? Hasztalanság, „hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” [Préd 1,2], amit megismétel a 12,8-ban.
Van kapcsolat a között, hogy megbocsátás, és a között, hogy minden jó úgy, ahogy van? Ha van, akkor az talán az, hogy ha mindennel meg vagyok elégedve úgy, ahogy van, akkor abban nincs benne a törekvés arra, hogy alakuljak, változzak, törekedjek a jóra; hogy holnap képessé tegyem magam rá, hogy közelebb akarjak kerülni Istenhez, az Atyához, mert a Fiú bátorítását, bíztatását, tanítását értem, és magamra értem. Ha nincs meg bennem Isten előtti elégedetlenségem, akkor talán nem is tartom szükségesnek a megbocsátást. Hiszen, mit bocsássak meg akár magamnak, akár másoknak, ha minden jó úgy, ahogy van?
Imádság lelke, nyiss meg az Isten előtti elcsendesedésre, hogy jelenlétében érhessem tetten magam. A megbocsátás őszinte képességére legyek képes, mely nem okvetlenül feltételezi a megértést, az elfogadást, de felszabadítja a szeretet áramlásának útján köztem és a másik ember között! Ámen
