Hányszor, de hányszor hallottam már

Tób 6,10-11a; 7,1.9-17. 8,4-10 - Médiában jártak és már közeledtek Ekbatanához, amikor Ráfael ezt mondta az ifjúnak: „Tóbiás testvér!” Ő így felelt: „Itt vagyok.” Az angyal ezt mondta neki: „Ezen az éjjelen Ráguelnél maradunk. Ő rokonod és van egy Sára nevű leánya.

Amikor Ekbatanába értek, Tóbiás így szólt: »Azarja testvér, vezess engem egyenesen Ráguel testvérünkhöz.« Elvezette Ráguel házába és az udvar kapujánál ülve találták. Először ők köszöntötték, ő pedig ezt mondta nekik: »Üdvözöllek testvéreim, Isten hozott benneteket« és bekísérte őket házába.

Majd a nyájból levágatott egy kost és szíves fogadtatásban részesítette őket. Miután megmosakodtak és megfürödtek, asztalhoz telepedtek. Tóbiás így szólt Ráfaelhez: »Azarja testvér, kérd meg Ráguelt, adja hozzám Sárát, nővéremet.« Meghallotta ezeket a szavakat Ráguel és ezt mondta az ifjúnak: »Egyél, igyál, örülj ezen az estén. Nincs más, aki feleségül vehetné leányomat Sárát, csak te testvér. Nekem nem szabad más férfihez adnom, mint hozzád, mert te rokonom vagy. De megmondom neked az igazat fiam. Hét férfinek adtam testvéreink közül és mindnyájan meghaltak azon az éjjelen, amikor beléptek hozzá. De most egyél, igyál fiam és az Úr cselekedjen javatokra.« Tóbiás azonban ezt mondta: »Itt én addig nem eszem és nem iszom, amíg meg nem erősíted, ami rám vonatkozik.« Ráguel ezt mondta neki: »Megteszem, tiéd lesz ő Mózes könyvének törvénye szerint és az égben is úgy határoztak, hogy neked adjam őt. Vedd tehát nővéredet, mostantól testvére vagy, ő pedig nővéred neked. Mától kezdve örökre a tied. Az ég Ura legyen hozzátok irgalmas fiam, ezen az éjszakán, árassza rátok irgalmát és békéjét.« Ráguel akkor hívta a leányát, Sárát, s az bejött hozzá. Ő megfogta a kezét, átadta Tóbiásnak, és azt mondta: »Vedd őt feleségül a törvény és parancs szerint, amely írva van Mózes könyvében. Vedd és vezesd tiszta szándékkal atyádhoz. Az ég Istene adjon nektek békét és jó utat.« Majd hívta anyját, lapot hozatott, hogy elkészítsék a házassági szerződést, amely szerint feleségül adja leányát Mózes törvényének parancsa szerint. Az anyja hozta a lapot, ő pedig elkészítette és aláírta. Csak ettől kezdve láttak neki az evésnek és ivásnak. Ráguel hívta feleségét Ednát, s ezt mondta neki: »Nővérem, tégy rendbe egy másik szobát és oda vezesd be őt.« El is ment, elkészített egy ágyat, amint mondta neki. Ide vezette leányát, sírt fölötte, majd letörölte könnyeit és ezt mondta neki: »Légy erős leányom, az ég Ura fordítsa szomorúságodat örömre. Légy erős!« Aztán kiment.

Közben a szülők kimentek és bezárták a szoba ajtaját. Akkor Tóbiás fölkelt ágyából és ezt mondta Sárának: »Kelj föl, nővérem! Imádkozzunk és könyörögjünk Urunkhoz, hogy elnyerjük oltalmát és kegyelmét.« Sára fölkelt, és elkezdtek imádkozni és könyörögni az Úrhoz, hogy oltalmat nyerjenek. Elkezdték mondani: »Áldott vagy, atyáink Istene, és áldott a te neved örökkön örökké! Áldjon téged az ég és minden teremtményed mindörökké. Te alkottad Ádámot és segítőtársul adtad neki Évát, és kettőjüktől származik az emberi nem. Azt mondtad, nem jó az embernek egyedül lenni: Alkossunk neki hozzá hasonló segítőtársat. Én most nem élvezetvágyból veszem el nővéremet, hanem tiszta szándékkal. Engedd, hogy irgalmat találjak és találjon ő is, és egészségben öregedjünk meg mindketten.« Majd ráfelelték: Ámen. Aztán átaludták az éjszakát. Ráguel fölkelt, magához gyűjtötte szolgáit, kimentek és megásták a sírt. Ezt mondta: »Hátha ez is meghalt, s mi nevetség és gúny tárgyává leszünk.«

Mk 12,28b-34 - Ekkor odajárult hozzá az egyik írástudó, aki hallotta őket vitatkozni. Mivel látta, hogy jól megfelelt nekik, megkérdezte őt: „Melyik a legelső az összes parancs közül?” Jézus így felelt neki: „Az összes parancs közül a legelső ez: „Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” Ez az első parancsolat [MTörv 6,4-5]. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” [Lev 19,18]. Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó ekkor azt mondta neki: „Jól van, Mester! Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül; és hogy őt szeretni teljes szívből és teljes értelemből és teljes lélekből és teljes erőből, a felebarátot pedig úgy szeretni, mint önmagunkat - többet ér minden égő és egyéb áldozatnál.” Amikor Jézus látta, hogy milyen okosan felelt, azt mondta neki: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután senki sem merte őt többé kérdezni.

Hányszor, de hányszor hallottam már Jézus szeretet parancsát! És milyen sokszor elmélkedtünk már a szeretet parancsáról, mise homíliák alapján, biblia magyarázatok során, vagy lelkigyakorlatok alkalmával. Mégis, meg kell vallanom, hogy még mindig nem értem, még mindig egy titok egy őrületes nagy titok, amiről Jézus beszél.

Amikor a parancsának a meghirdetése végén ez az írástudó szavait visszaigazolja, akkor Jézus azt mondja: „Nem vagy messze az Isten országától.”

Mi volt az, amire Jézus ráérzett? Mi volt az a lelkület, ami ebben az írástudóban felidézte a szavait? Talán az, hogy nem önmagától mondta ki e szavakat, hanem a Lélek sóhajtása, igénye, vágyakozása tört fel benne, és aminek képes volt engedni? Amit Jézus megérzett. Mert Jézus egy roppant érzékeny lelkű ember volt. Ezt megismerhettük már, hogy mennyire egy volt – emberként is (!) – az Atyával, milyen érzékenyen volt képes együtt rezdülni az Atyával. Egy belülről élő ember volt Jézus.

Talán ebben az írástudóban is arra érzett rá, azt fedezte föl Jézus, hogy valami belső tűz érintette meg, mely rokon volt az Ő érzésével, és az Atyáéval. A belülről fakadó élet leheletét tapasztalta meg. Lehet, hogy valami ilyesmi a szeretet! Ami nem kívülről akar legyőzni bennünket, birtokolni - nem azért, mert Jézus mondja -, hanem, mert ráérzünk arra, hogy Jézus szavai bennünk, valami emlékezetet felidéznek. Valami olyan emléket, ami akkorról él bennünk, mikor még semmi sem volt. Mikor még mi is csak az Atya gondolatában léteztünk. Mert az Atya önmagában a Szeretet, amelyből lett minden, és ami előbb volt mindennél. De, mielőtt bármi lett volna, az Atya szeretete már elgondolt bennünket, engem személyesen. Ahogy Jézus is mondja, a Jn 17,5-ben: „amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett”. Olyan gyönyörűen fogalmazza meg – és nem János, hanem a Lélek, Jánoson keresztül.

A szeretve levés, ami szeretetre készteti az embert. Mindazok ellenére, amit kívülről a világ akar rám kényszeríteni, rám erőltetni. Eszembe jut Richard Rohrnak egy gondolata. Azt mondja: „Amíg a versengés él bennünk, addig nem szeretünk.” Addig még nem lehettünk képesek megtapasztalni Isten végtelen szeretetét, amit tudnánk visszaigazolni a magunk életével. Visszautasítva a világ versengésre bíztatását, a világnak való megfeleltetési kényszert. Ne az legyen a kielégültségünk, hogy eleget teszünk a világ kihívásainak, a világ vágyának, amit tőlünk vár el. Hanem érezzük meg azt a Szellemet, mely Isten Lelke, mely közöttünk van! Isten jelenlétében élünk, bennünket az kellene, hogy lelkesítsen, éltessen. Hogy Isten országába akarunk eljutni, azzal akarunk azonosakká lenni. Bennünk legyen az Isten országa, és mi legyünk Isten országában. Ahol az Istennel – az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel – van közösségünk.

Istenem, de jó volna! De jó volna ezt a szárnyalást, ezt a lelkesedést megtartani és megőrizni akkor is, amikor kilépek az utcára; amikor a világ rám ront, és fel akar falni engem, be akar darálni. Tömeggé, árúvá, eszközévé akar silányítani, versengve értem a különböző érdekek által. Segíts meg, hogy ne engedjek, ne tudjanak lefoglalni ezek a benyomások! Add Uram, hogy a Te szereteted életemmé váljon. Éltetőmmé. Hogy éltetni tudjak, hogy életed legyen a világban, általam is. Te segíts meg engem! Ámen