Elszomorodott
ApCsel 25,13-21 - Néhány nap múlva Agrippa király és Bereniké lejöttek Cézáreába, hogy Fesztuszt üdvözöljék. Mikor már több napja ott időztek, Fesztusz említést tett a királynak Pálról: „Félix itthagyott egy fogoly férfit, akinek dolgában a zsidók főpapjai és vénei hozzám fordultak, amikor Jeruzsálemben voltam, és követelték az elítélését. Azt feleltem nekik: A rómaiaknak nem szokásuk, hogy elítéljenek valakit, amíg a vádlottat nem szembesítették vádlóival, és lehetőséget nem adtak neki az önvédelemre, hogy a bűntettek alól tisztázza magát. Amikor ennek következtében minden késedelem nélkül idegyűltek, másnap az ítélőszékbe ültem, és elővezettettem azt a férfit. A vádlók előálltak, de nem hozakodtak elő semmi olyasmivel, amiből én gonoszat gyanítottam volna, csak holmi vitás kérdéseik voltak ellene a vallásuk dolgában, és valami meghalt Jézust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. Mivel pedig én nem igazodom el az efféle kérdésben, azt mondtam, hogy akar-e felmenni Jeruzsálembe, hogy ezek ott ítélkezzenek felette. Pál azonban fellebbezett, hogy a császár ítélkezzen fölötte, őrizetben tartottam, amíg el nem küldöm a császárhoz.”
Jn 21,15-19 - Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelte: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: „Kövess engem!”
Elszomorodott! Ez a szó lett fontos a mai evangéliumból a számomra.
XVI Benedek pápa így elmélkedik a szeretetről, a DEUS CARITAS EST kezdetű enciklikájában:
- Valóban: Istent senki nem látta úgy, amint önmagában van. Ennek ellenére Isten nem egészen láthatatlan, nem teljesen megközelíthetetlen számunkra. Isten előbb szeretett minket, mondja Szent János előbb idézett levelében (vö. 1Jn 4,10), és Istennek e szeretete megjelent közöttünk, láthatóvá vált azáltal, hogy „egyszülött Fiát küldte a világba, hogy mi általa éljünk” (4,9). Isten láthatóvá tette magát: Jézusban mi az Atyát szemlélhetjük (vö. Jn 14,9). Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában. Az Egyház liturgiájában, imádságában, a hívők élő közösségében megtapasztaljuk Isten szeretetét, észrevesszük, és azt is megtanuljuk, hogy jelenlétét mindennapjainkban fölismerjük. Ő előbb szeretett és előbb szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni. Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk fölkelteni magunkban. Szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretetét, s Istennek ebből a „megelőző” szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet.
Ezenfelül a találkozás e folyamatából az is kiviláglik, hogy a szeretet nem puszta érzelem. Az érzések jönnek és mennek. Az érzés lehet egy nagyszerű, kezdeti szikra, de az egész szeretet nem ez. Az imént beszéltünk a tisztulás és az érlelődés folyamatáról, melynek révén az erosz egészen önmagává, a szó tökéletes értelmében vett szeretetté válik. A szeretet érlelődéséhez tartozik, hogy az ember minden erejét összefogja, úgyszólván az embert a maga egészében integrálja. Az Isten szeretetének látható megjelenésével való találkozás az öröm érzését keltheti bennünk, mely abból fakad, hogy megtapasztaljuk: szeretnek minket. De ez a találkozás akaratunkat és érzelmünket is tevékenységre készteti. Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs „készen”, nincs befejezve; változik az élet folyamán, érlelődik, s éppen ezáltal marad hűséges. Idem velle atque idem nolle[9] – ugyanazt akarni és ugyanazt elutasítani –, így határozták meg a régiek a szeretet lényegi tartalmát: egymáshoz-hasonlóvá-válni, ami az akarás és a gondolkodás közösségéhez vezet. Az Isten és ember közötti szeretet története éppen ebben áll, hogy ez az akaratközösség a gondolkodás és az érzés közösségében növekszik, és a mi akaratunk és Isten akarata egyre inkább egybeesik: Isten akarata már nem idegen akarat számomra, amely kívülről kényszerít rám parancsolatokat, hanem az én saját akaratom, abból a tapasztalatból fakadóan, hogy valójában Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz.[10] Ezután növekszik az Isten iránti odaadás s végül Isten lesz a mi boldogságunk (Zsolt 73,23-28).
Ezt azért hozom ide, hogy merjük értelmezni mire gondolt Péter, amikor azt válaszolta, háromszor is, Jézus kérdésére, hogy: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!”
De engem most inkább foglalkoztat Péter elszomorodása. Nem tudom, hogy hogyan viszonyult a szeretete Jézushoz, és szeretve levősége Jézustól, de az bizonyos, hogy itt, ebben a történelmi pillanatban, amiről az evangélium számol be, korábbi tagadásaitól igen messze eltávolodott már.
Megállapítom, hogy Péter tagadásain keresztül értette meg, és jutott el odáig, hogy bizonyossággal képes megvallani, hogy mára már érti, Jézus szeretete mit ér az Ő számára.
Én pedig, talán azért vagyok képes ezt a péteri lelkületet így rögzíteni, definiálni, mert jómagam is, jó párszor megtagadtam, nemet mondtam válaszutjaim során Istennek, megengedve a számára, hogy a végtelen irgalmas szeretetével visszavezessen arra az útra, mely az Atyához vezethet el engem. Nem tudom azt, hogy lesz-e még, szükségem van-e még kurflira az utamon, kitérőkre, hogy rácsodálkozhassak Isten végtelen jóságára. De most úgy gondolom, hogy minden tévedésemre, és minden próbálkozásomra szükségem volt ahhoz, hogy megértsem Péternek ebben a helyzetben megélt szomorúságát. Tulajdonképpen azt is ki merem jelenteni, hogy ebben a történelmi pillanatban – mely Péter számára volt történelmi elsősorban – talán Jézus kijelentése nem érhetett volna be, ha Péter a harmadik válaszát nem ebben a lelki fájdalomban, gyötrelemben, elbizonytalanodásában, szüli meg, vajúdja meg. Péter válasza, „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”, nem egy könnyű, lezser, és teljesen természetesen odavetett szavak göngyölege. Péter beleszédül a fájdalmába, hogy a Mester kételkedik benne. Mert megérti, hogy kételkedik, amikor annyiszor csalódhatott már benne, és talán nem adta eléggé bizonyságát annak, hogy megbánta, hogy valóban, neki magának is olyan mély sebeket okoztak azok a tagadások, melyeket még mindig hordoz, visel, és csak reménykedett abban, hogy Jézus már megbocsátotta neki. Talán összerándult a gyomra, hirtelen elpirult, felszaladt a vérnyomása, hányinger kerülgette; talán az is megfordult a fejében, hogy elszaladjon, de ugyanakkor a lábai elgémberedtek, mozdulni sem bírt. Talán úgy érezte, hogy azonnal elnyeli a föld szégyenében, és eközben a lelke legmélyéről, nem is a maga erejéből, feltör, és szinte kiokádja a szavakat, önkénytelenül, de megkönnyebbülten, hogy mikor maga is meghallja a szavait, öröm lehessen úrrá rajta: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Péter számára talán már nem is voltak fontosak Jézus szavai, vagy legalább is már nem hatottak meglepetéssel, legalább is nem volt számára megdöbbentőbb, akkor és abban a pillanatban, mint azok a szavak, melyek belőle törtek fel.
Igen, a magunk engedelmessége, megengedőképessége sokszor az, ami meggyőzhet bennünket arról, hogy Isten szeretetében vagyok, Isten jelenlétében vagyok, és nincs más dolgom, mint igent mondani rá, és ráeszmélni arra, hogy ez elég!
Átnyújtom magamat Neked Istenem! Legyen velem a Te akaratod szerint! Szereteted, hogy enyém, más nem kell nekem, és megpróbálok ezzel a szeretettel valamit kezdeni, még ha nem is értem teljesen, hogy mit, de megengedem, hogy Legyen általam az, ami azzal a Te szándékod! Ámen
