Mire képes az ember Istenhittel, és mire nélküle

ApCsel 8,1-8 - Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék őt. Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon megsiratták. Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket. Azok, akik szétszóródtak, eközben körüljártak, és hirdették az Isten igéjét. Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban.

Jn 6,35-40 - Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.”

Mire képes az ember Istenhittel, és mire nélküle. Maga az Isten Igéje állítja elénk a példát. Mire vagy képes, Ember?

A világ dolgaiban merülök el, vagy Isten mellől tekintek a magam világára is?

Jézus szavai nem csupán szavak. Szavai a Lélek erejével hangoznak el, hogy akinek füle van, az ne az embert hallja, hanem magát Istent. Aki emberi hangon szólítja meg az embert. Isten ennyire vágyakozik rá - az emberre - hogy az ember értse meg Őt. Szándékát, akaratát -, eszközrendszeremet, amit kezembe ad, hozzám rendel - mi végre, mi céllal?

Megrettenünk az ember erőszakosságán, azon, hogy embertársának életét is képes kioltani, eltüntetni a maga, talán át sem gondolt, pillanatnyi érdekei miatt, amit talán tévesen még fel is ruház valamilyen Istenének tulajdonított szándékkal, akarattal. Bele borzadunk, és azt kiáltjuk, hogy még ilyent! Eközben észre sem vesszük, hogy bennünk is hasonló motivációk működnek, csak talán, a lassú halált szánjuk a másik embernek. Talán csak azért, mert gyávábbak vagyunk: ki ne derüljön rólunk, hogy másnak a halálát kívánjuk, aki céljaink és szándékaink útjába mer állni. Mert a mi szándékunk az jó, az Isten szándéka szerinti.

Talán többet képzelek magamról? Azt gondolom, hogy én közelebb vagyok Istenhez, mint a másik ember? Én jobb vagyok nála?

Nem elbizonytalanítani akarok, Isten őrizzen attól! De buzgóságból, vagy kényszeredett vallásosságból sem szabad kihagynunk a magunk hitbeli fejlődésünkben egyetlen lépcsőfokot sem. Azért, mert hívőnek vallom magam, még nem arra kell koncentrálnom, nem arra kell azonnal irányítani a figyelmemet, hogy „Elmentek, és hirdették Isten igéjét”. Ezt meg kell, hogy előzze az, hogy hallgatom, meghallom Isten Igéjét, hogy azt követően, Isten szava megtisztulásra vezessen, majd a megtisztultság élményének öröme töltsön el. „A tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban.”

Majd ezt követően azonosulnom kell azzal is, hogy hányan viseltek az én megtérésemért szenvedést, amiért hálát kell felindítanom, felbujtanom magamban a szenvedők iránt, Isten szeretete iránt, aki elfogadta azok szenvedését, értem! Majd – ha már mindezt megéltem, verejtékkel, és örömmel - magamra ölthetem én is – Krisztussal – ha Isten arra szólít engem, azt a ruhát, amivel én is beállhatok azok sorába, akik Isten szolgálatára készek! Oda kell hallgatni, ahogy tette Jézus is, a maga harminc évében, hogy aztán egy kis időre, mintegy három évre egészen alá tudja rendelni magát Isten szolgálatának.

Ki tudja nekem, nekünk, hány évünk lesz arra, miután felkészültünk rá, hogy Istent szolgálhassuk. Lehet, hogy csak egyetlen alkalom lesz számomra? Nem tudjuk, mi a mi utunk, de engednünk kell, hogy az legyen, amit Isten szán nekünk. De a megtérést nem kerülhetjük el! Pál sem kerülhette el. Neki is meg kellett szenvednie azt, hogy végül Isten eszközévé lehessen.

Mi nem a szenvedésekért vagyunk, de a szenvedést is úgy kell vállalnunk, mint szolgálatot, életünk része, és azzal is evangelizálunk, azzal is örömöt hirdethetünk. Lehet, hogy sírva, lehet, hogy szipogva, az is lehet, hogy szuszogva, vagy sajdulva, mindegy kinek mi módon, csak szolgálatunkká legyen! Talán az én örömömet, nem is én lehetek képes kifejezni, lehet, hogy számomra teljesen idegen ember lesz képes az én örömömről tanúságot tenni?

Mindegyikünknek azzal kell szolgálnia Istent ügyét, amire feladatunk van! Add meg nekem személyesen Istenem, hogy én ott legyek, ahol rám találhatsz, mikor szólítasz engem! Ámen