Isten eloldott magától mindegyikünket

ApCsel 3,13-15.17-19 - Ábrahám Istene és Izsák Istene, Jákob Istene [Kiv 3,6] és a mi atyáink Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok ugyan és megtagadtatok Pilátus színe előtt, bár az úgy döntött, hogy szabadon bocsátja őt. Ti azonban megtagadtátok a Szentet és Igazat, s azt kívántátok, hogy a gyilkost adják nektek ajándékul az élet szerzőjét pedig megöltétek, de Isten feltámasztotta őt halottaiból. Ennek mi tanúi vagyunk. Tudom azonban, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti elöljáróitok is. Isten azonban ily módon teljesítette, amit minden prófétájának ajka által előre hirdetett, hogy az ő Krisztusa szenvedni fog. Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket.

1Jn 2,1-5a - Fiacskáim, ezeket azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki vétkezett is, van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is. Abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja: „Ismerem őt”, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság. Aki azonban megtartja az ő igéjét, abban Isten szeretete valóban tökéletes, és ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.

Lk 24,35-48 - Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor. Amíg ezekről beszéltek, Jézus maga állt meg közöttük, és azt mondta nekik: „Békesség nektek!” Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő megkérdezte tőlük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: „Van itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle. Azután így szólt hozzájuk: „Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.

Az Isten - talán nem is úgy helyes mondanunk, mai értelmünkkel, hogy teremtett minket, hanem - eloldott magától mindegyikünket, függetlennek teremtett bennünket, szabaddá tett bennünket, hogy akár még szeretetre is képesek lehessünk. Szeretetre képesek, vagyis: felfogni, érteni, érezni - mit ér az, ha szeretve vagyok; hogy eljuthassak annak megértésére is végül, hogy mit ér az a kényszeredettség nélküli élmény, hogy szeretetre ajánlhatom oda, föl magam!

Az embernek nincs kötelezetten kényszerű felelete Teremtője felé! Hihetetlen szabadságra vagyunk rendelve, amit ember képtelen értékelni, úgy vélem abból, ahogy élünk, és vélekedünk bármiről is. Úgy tekintjük az életet, mint saját rendelkezésünk jogát, függetlenségünket. Számomra azonban, ebben a kijelentésemben visszatetsző az, hogy amiről nem tehetek, és mégis van, amiről nem tudok, de mégis van, arra azért – ha magamat méltósággal tartom embernek – illendő volna rákérdezni: mire van, kitől van, miért van? Ha másért nem, akkor azért, hogy tiszteletben tarthassam azt, ami van, hogy én is, magamnak is tiszteletet remélhessek, tiszteletre számíthassak!

Egy kis kitérőt kell tennem, ahhoz, hogy a tiszteletre méltóságunkról szót ejtsek. Ami nem magától értetődő, bár, Isten bennünket oly mértékben tisztelettel övez, amiből megérthetnénk, és magunk is tehetnénk azért, hogy tiszteletben legyen részünk, illetve úgy akarom mondani, hogy magunkat is tiszteljük.

A vallásos emberek megijednek általában attól, hogy mennyire szabadok, éppen ezért kényszerű erőlködéssel kötődéssel próbálják ezt a függetlenséget lerázni, eltávolítani magukról.

Az ateisták, a vallásos emberek ellenében, és azok ellensúlyozására pedig, pontosan felismerve a szabadság adta lehetőséget, visszaélni igyekeznek a lehetőségükkel.

E két réteg között húzódik meg az a szűk mezsgye, melyben az Istenhívő emberek vannak. Akik élni és boldogan elfogadni igyekeznek ajándékként a lehetőségüket. Talán az ő dolguk a legnehezebb, mert a kétoldali nyomás között kell áttüremkedve Istennel szövetséget teremteniük. Ráadásul úgy, hogy mindkét oldal iránt lojalitással viseltessenek – megértéssel elfogadással, miközben önmaguk nem várhatnak azoktól sem megértést, sem lojalitást.

(Mindezeken túl, az emberek többsége az a közönyös, közömbös réteg, akik nem tudatosan élnek, éppen ezért mindig a hangosabb csoporthoz sodródnak, lesznek vagy ateistákká – mammont szolgálókká, vagy vallásos emberekké.)

Az egyik csoport önvédelemből (védekeznek az ellen, ami ellen nem is kellene védekezniük) önérdekében cselekszik, míg a másik csoport önzésből önérdekét szolgálja. Tulajdonképpen mindkét tábor egóját védelmezi, és szolgálja, még akkor is, ha hivatkozása nem ezt tükrözi.

Én magam szeretném az Isten-hívők táborát erősíteni, persze, nem feltétlenül sikerül mindig, és minden körülmény között. Ami sajnos és többnyire képtelenségnek is látszik, hiszen elszigeteltségében senki sem életképes. Bizonyos szinten mindegyikünk kompromisszumra kénytelen, de kötelezett is. Mások számára értetlenséget vált ki általában a kompromisszum, pontosan azért, mert mindenkinek a maga kompromisszumát kell megkötnie, a maga esetében, ami mások számára nem érthető, hogy miért pont úgy és azzal reagál az ember a bizonyos esetre.

E kis kitérő után a magam által felvetett kérdésekre szeretnék visszatérni. Nem tudom másként megválaszolni a kérdések legalapvetőbb válaszát, mint úgy, hogy Belőle vagyok, része vagyok! Minden teremtett valóság Istenből, Istenről, Istent akarja közölni velem, a teremtménnyel, aki képességgel bírok, hogy Teremtőmről tudomást szerezzek! Erre mondhatom azt, hogy Isten, a Teremtőm kegyelmében élek. Ugyanis, ha megengedi, nem titkolja előlem, képessé tesz rá, hogy felismerjem mibenlétemet, akkor bizonyossá tesz, hogy biztonságot nyerjek az életre képességemhez, és eszközrendszert is nyújt a számomra. Így lehetek képes önállóságra, hogy szabadon gondolkozzam a tapasztalás értelméről, értékéről, a Teremtőmhöz és a teremtett mindenséghez való viszonyomról, a honnan és hová mozgásteremről. Pontosabban: mindenről és mindenhez kialakíthatom a magam kapcsolatát.

Ezzel összefüggésben az is megfogalmazódik bennem, hogy, ha Isten minderre képessé tesz engem, akkor – mert Ő tudatos, következetes, és mindent összefüggésében lát öröktől fogva, és örökkön át jelenként – azzal szándéka van, annak értelme van, arra számít! Isten, bennem önmagát akarja megvalósítani, Istenmivoltát teremti belém!

Ha képes vagyok rá, hogy felismerjem kegyelméből Istenmivoltomat, akkor eligazítását (a Bibliát) is igénybe vehetem, ilyen céllal. Mélységes bölcsességével ezt úgy képes megtenni, hogy még így sem korlátoz be szabadságomban. Nos, ez az Istenszeretet leglényege! Ha ennek megértésének birtokosává leszek képes lenni, akkor leszek képes érteni, mit akar mondani a kinyilatkoztató szó, amikor így szól hozzám: "nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára"!

Magam, és minden ember számára szólít meg így Isten.

Ahhoz, hogy megtartani lehessek képes az Ő Igéjét, ahhoz az eszemmel, és szívemmel is kell értenem. De, hogy érthessem, ahhoz ismernem kell Őt, a Kinyilatkozót. A Megnyilvánulót. Aki vágyakozik rá, hogy értsem és megismerjem, valamint felismerjem úgy magamban, ahogy a világban is. Minden torzultságom, és torzításunk ellenére is.

Bizonyossággal lehetek az iránt, hogy velem ellentétben nem képmutató, nem mesterkedő, nem próbál kóstolgatni, sem a maga hasznára velem kibabrálni, de felhasználni sem más ellen, van más javára. Nem tekint sem árunak, sem ellenértéknek; a végsőkig tisztel, ahogy szeretné azt is, hogy kiérdemelje tőlünk a maga tiszteletét.

Tudva, és felismerve azt is, hogy bizony, félre értjük, félre magyarázzuk, és félrevezetjük egymást, és önmagunkat is, oly sokszor.

Uram Istenem segíts meg engem, hogy tudatlanságom, értetlenségem, képtelenségem a jóra, mint felismerés, segítsen bűntudatomban megerősödni, és bűnbánatomon keresztül részesedhessek általad a bűneim bocsánatában, hogy mindennapos megtérésem által feloldódhassak Tebenned, mert szabad akaratommal mondok a Te Szent Szeretetedre Igent! Hiszem, azért oldottál el bennünket magadtól, hogy szabad akaratunkkal vonzódjunk Hozzád, rádöbbenve, hogy Veled válhatunk csak teljessé, Benned találhatjuk meg békességünket, lelkünk nyugalmát, feloldódva a Te teljességedben! Ámen