Bennünk a kettő társat keres
ApCsel 4,23-31 - Elbocsátásuk után övéikhez mentek, és hírül vitték nekik, hogy mi mindent mondtak nekik a főpapok és a vének. Mikor azok meghallották ezt, egy szívvel-lélekkel így fohászkodtak Istenhez: „Urunk, te vagy az, aki alkottad az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van [Zsolt 146,6; Kiv 20,11], aki Dávidnak, a mi atyánknak, a te szolgádnak szájával, a Szentlélek által azt mondtad: „Miért acsarkodnak a nemzetek s terveznek hiúságokat a népek? A föld királyai felkeltek, egybegyűltek mind a fejedelmek az Úr ellen s az ő Fölkentje ellen” [Zsolt 2,1-2]. Mert valóban egybegyűltek ebben a városban a te szent Fiad, Jézus ellen, akit fölkentél: Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népeivel, hogy végrehajtsák, amiről kezed és akaratod elhatározta, hogy megtörténjék. Most tehát, Urunk, tekints fenyegetéseikre, s add meg szolgáidnak, hogy teljes bizodalommal hirdessék igédet. Te pedig nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által.” Miután így imádkoztak, megremegett a hely, ahol egybegyűltek. Mindnyájan beteltek Szentlélekkel, s bátran hirdették Isten igéjét.
Jn 3,1-8 - Volt a farizeusok közt egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik főembere. Éjszaka elment Jézushoz, és így szólt hozzá: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket véghezvinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten.” Jézus azt felelte neki: „Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát.” Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy megszülessék?” Jézus azt válaszolta: „Bizony, bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Ami a testből született, az test, és ami a lélekből született, az lélek. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.”
Bennünk a kettő társat keres! A Test és a Lélek, ahogy társra talált Krisztus Jézusban, úgy válik számunkra úttá, útjelzővé, baráttá, és társsá. Mert Jézus azért élt, halt, hogy bennünket elvezessen az Atyához.
Isten úgy teremtette az embert, hogy dicsőségére legyen, dicsőítését szolgálja, olvashatjuk az Ef 1,14-ben. Úgy válhatunk a dicsőítésére, ha parancsait megtartjuk. Jézus szavai szólnak erről: „Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében.” [Jn 15,9-10] Ez az Isten teremtő szándéka szerinti szeretet közösség, amire a teremtéskor azt mondta, hogy „mindez jó”! Nem tudom elképzelni - emberi elmével – hogy az az Isten, Aki teljességében, teljességre és a teremtményei számára a legjobbat akarta, és folyamatosan akarja, az el tudja fogadni, teremtményétől, hogy beleártson abba, ami jó! Persze, a magam töredékességével, csökevényességével azért azt még el tudom képzelni, hogy a Hatalmas, és Minden ártás felett álló Jó, az Isten képes úrrá lenni a teremtésen még akkor is, ha én, mi, akár minden teremtménye torzítja a jóságát. Azért, amiért annyival áll a teremtett világ felett az Ő teljessége, hogy egyetlen teremtmény sem képes felülírni jóságát. Mert a szeretet végtelen hatalma számunkra, a teremtmények számára, átláthatatlanul és átjárhatatlanul gazdag, bőkezű, és felettébb kiengesztelődésre, irgalmasságra képes.
A világra testében született embernek magának van dolga azzal, hogy lelki emberré, Istenarcúvá legyen, a Szentlélek által! Elfogadva és befogadva Isten teljességét, mely magához vonzani, és magában teljességre képes elvezetni mindent és mindegyikünket! Azért kaptuk a szabad akaratot, hogy magunk döntsünk arról, hogy mit választunk, az életet, vagy a halált? Ahogy olvassuk Isten Igéjét: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is.” [MTörv 30,15] Mi számomra az élet, és mi számomra a halál? Az azon dől el, hogy testi ember, vagy lelki ember vagyok.
Lelki emberként azt mondom, hogy e világ szerinti halálom, egyenlő Istennel. Richard Rohr mondja: „Isten és a halál olyan, mint az „elnyelés”, mint amikor először adjuk át magunkat egészen egy másik személynek. Éppen az egyesülés az, ami felszabadít bennünket … Elengedése ez mindannak, aminek hisszük magunkat, és belépés egy olyan világba, ahol semmilyen tapasztalati összefüggésrendszerre nem támaszkodunk, és azzá a személlyé válunk, akik egyébként is mindig voltunk – amit mindig is tudtunk a lelkünk mélyén, a felszínen mégsem tudtuk egyáltalán.”
Az ember arra születik meg, ami az örökkévalóság, amit talán fel sem bír fogni, hogy mi lehet az, bár, az Írás sokat próbál róla elárulni, feltárni a számunkra, pontosan azért, hogy felkeltse bennünk az iránta való érdeklődésünket, vágyódásunkat. Ha a földi valóságunkat csak csupán arra használjuk, pazaroljuk el, hogy ebbe a világba képesekké legyünk eligazodni, e világhoz alkalmazkodni, akkor sajnálatos és hiába való a létünk. Ugyanakkor elpocsékolt, és szalmavirág lét.
Jézus, Nikodémusnak megfelelve, az egész történelem számára mondja közlendőjét: „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. [Jn 6,63] Pontosan azért él, és azért hal értünk Jézus, hogy életünk legyen!
Ráadásul, aki Lélekből él, az megengedi, hogy a Lélek oda vigye, ahova akarja, ahogy a szél sodorja a falevelet, úgy sodorja az ember életét a Lélek. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” [Jn 10,10] Éppen azért a lelki ember nem fél a haláltól. Mert a test halála nem távolít el az élettől, hanem pontosan közelebb visz Hozzá!
Ahogy mi, akik lelki emberekké szeretnénk válni, beszélünk a szeretetről - mert vágyódunk rá, mert megtapasztaljuk -, hogy a-szerint éljünk; tudjuk, érezzük, hogy valójában, ha elmúlik e testbe zárt görcsösségünk, akadályoztatásunk, és bűnös töredékességünk, akkor lehetünk képesek rá, hogy az életünk a szeretet legyen!
Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! Ámen