Ha a Jézus Igét vesszük a kezünkbe

Ter 17,3-9 - Ábrám arcra borult. Isten így folytatta: „Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről-nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.” Isten ezután azt mondta Ábrahámnak: „Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre.

Zs 104,4-9 - Keressétek az Urat és erejét, keressétek szüntelenül arcát. Emlékezzetek meg csodatetteiről, amelyeket művelt, jeleiről és szája ítéleteiről, ti, az ő szolgájának, Ábrahám utódai, választottjának, Jákobnak fiai. Ő, az Úr, a mi Istenünk, az egész földön ő ítélkezik. Örökké gondol szövetségére, szavára, amelyet ezer nemzedékre adott, arra, amit Ábrahámmal megkötött, amire megesküdött Izsáknak.

Jn 8,51-59 - Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.” Azt mondták erre a zsidók: „Most ismertük meg, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: „Ha valaki a tanításomat megtartja, nem ízleli meg a halált sohasem.” Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magad?” Jézus azt felelte: „Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi. Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok: „Istenünk”, pedig nem ismeritek őt. Én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonló hazug lennék. De én ismerem őt, és a tanítását megtartom. Ábrahám, a ti atyátok, ujjongott, hogy láthatja az én napomat. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre azt mondták neki: „Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.

Ha a Jézus Igét vesszük a kezünkbe – általa Isten Igéjét, akkor azt azért tegyük, hogy Őt hallgassuk, elnyomja ellenkezésünket, okoskodásunkat, mely mindent, mindenki másnál jobban akar tudni. Az egónk nem üdvözít, ellenben, Krisztus igen!

Jézus e tanításával talpára próbálja állítani az emberarcú világot. Legyen, mert lehet az ember istenarcúvá. De, ahhoz az kell, hogy Jézus tanítását megtartsam! Megtartsuk mindannyian.

Az ember veszte a minduntalan okoskodása, kétsége, kétkedése. Még a számára megtestesülő Igével szemben is. Azért, mert azt húzzuk le magunkhoz; a helyett, hogy megengednénk Neki, hogy bennünket magához vonzzon.

Jézus ellenfeleihez hasonlóan, mi sem vagyunk mások. Aggódunk egészségünkért, e világi létünkért, a testi halált próbáljuk elkerülni, a lelkünkhöz eközben vajmi kevés közünk van.

Ha szeretteink közül valaki végveszélyben van, tragédiaként éljük meg. Azért imádkozunk, megteszünk a magunk módján szinte bármit, hogy életben tartsuk. Azt a kérdést próbáljuk elkerülni, hogy miért, kiért tesszük mindezt, mintha evidens lenne az, hogy érte való a mi törődésünk. Pedig bizony, nem ártana szembe néznünk azzal a ténnyel, hogy mindazt, amit a másik ember „megmentéséért" teszünk, azért tesszük, amiért mi ragaszkodunk az evilági élethez. Fogalmunk sincs róla, hogy mi szolgál az ő megmentésére. Még azt sem értjük, mit és mitől kell megmentenünk – mi magunk mentegetődzünk, magunknak akarjuk azt a másik embert megmenteni, mert azt hisszük, hogy mi leszünk kevesebbek, ha ő már nem lesz, nekünk.

A tény valójában az, hogy nem hiszünk örökkévalóságunkba, mert Krisztus tanításához sem ragaszkodunk. Megtartásához pedig, nem is értjük, hogy mi közünk van.

Feltettük már azt a kérdést Jézusnak, hogy mit ért azon, hogy megdicsőíti Őt az Atya? Pedig, ha nem ismerjük az Atyát, akkor hogy érthetjük meg az Ő dicsőítését? Számomra, Jézus megdicsőülése akkor valóság, ha tanítását éhezem, kibontom a magam számára, szellemem és lelkem eszközévé váltom, és megtartására törekszem. Ha nem teszek ezért semmit, bármit is, akkor bennem az Atya dicsőítése semmit sem jelent!

Márpedig, az Atya bár önmagában dicsőíti meg a Fiút, mégsem önmagáért, hanem az én üdvösségemért, a mi üdvösségünkért!

Igen, hallatlanul kétszínűek vagyunk, képmutatók, és felületesek. Hamis Énünket zabáltatjuk nap mint nap, miközben Igaz Énünk éhezi Isten igazságát. Azt mondja Rohr, hogy „ha nem engedjük el Hamis Énünket, akkor megrekedünk, csapdába esünk, és függőségbe kerülünk önmagunktól.” Vagyis a Hamis Énünk lesz az, ami lehetetlenné teszi Isten, vagy Igaz Énünk bármilyen megtapasztalását. Így önmagunk válunk magunk ellenségeivé, tudattalanunk elhatalmasodása által. Ezért lenne fontos az, hogy Krisztus tudatosságát öltsük magunkra; hasonlóvá válni Hozzá feladatunk!

Megint csak Rohrt idézem: „ha egyszer a lelkünk eljut az Igaz Énjéhez, az elengedés bámulatos képességére tesz szert, és szinte minden lehet (…) a léleknek természetes tehetsége van arra, hogy mentes legyen a kötődéstől és a függőségtől. Nem csüng semmin, nem kapaszkodik semmibe. (…) emberi létünk válik fontossá emberi tevékenységünk helyett.”

Teremtsd bennem Krisztus világosságát Ó Atyám, Szentlelked kegyelmei által, Aki a teljes embert éli elém, Aki az ember teljessége! Ámen