Az Isten szavai új értelmet adnak minden emberi szónak is

MTörv 30,15-20 - Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor - íme, ma előre megmondom neked - elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon. Tanúul hívom ma az eget és a földet, hogy elétek tártam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd az életet, hogy élj te is, és utódaid is! Szeresd az Urat, a te Istenedet, engedelmeskedj szavának, ragaszkodj hozzá - hisz tőle függ életed és napjaid hosszúsága -, hogy sokáig lakhass azon a földön, amely felől megesküdött az Úr a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.”

Lk 9,22-25 - „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.” Azután mindenkihez szólt: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall?

Az Isten szavai új értelmet adnak minden emberi szónak is. Ahogy új dimenziókat is tár fel, a számunkra!

Ébredés, újra éledés. Azt gondolom, hogy minden ébredés során újra tapasztalom az életet. Mert szellemem újra tárgyalja a tapasztalásokat, melyeket érzékszerveimmel érzékel. Tudatosul bennem, hogy vagyok. Míg aludtam, míg pihent a testem, addig is éltem, voltam, bár, nem voltam annak tudatosult állapotában.

Így van ez a lelki valóságommal is? Csak, mikor majd új életre ébredek, akkor fogok rádöbbenni, ráeszmélni arra, hogy eddig is az enyém volt, csak nem volt róla tudomásom? Vagy arra fogok ráismerni, hogy a saját lelki valóságomról, lelki életemről tévesen gondolkodtam? Mert csak gondolkodtam róla, de érzéseimet nem mertem magaménak tudni? Féltem, idegenkedtem attól, hogy isteni lényemmel azonosítsam magamat?

Minden nap, azt mondja Jézus. Mintha minden nap szenvedés, kereszt hordozás volna. Talán az is, de nem csak. Ez a személyiség, aki eldönti, mi teher a számomra, és mi kellemes, elfogadható, örömteli, vállalható, vagy mi az amit vállalnom kell, muszáj, szükséges. A valakihez és valamihez való tartozása az egyénnek, meghatározója annak, hogy fizikai létemben mit vagyok képes elviselni, elfogadni. Mit és miért? Az örök dilemma. Persze, az is, hogy mit kell, és mit érdemes. Mi az amit Érte, Vele, vagy Általa adok magaméból, önmagamból. Vajon, az mennyire maghatározó döntésemben, hogy önmagamért?

Képes vagyok szétválasztani - egyáltalán kell? - azt, amit fizikai létemért vállalok, de talán úgy, hogy a lelki énemért vagyok felelősséggel teljes? Tudom, hogy ez csak az egyik véglet. Hiszen van az az eshetőség is, amikor nem törődök lelki énemmel, csak csupán a pillanat elviselhetetlensége kényszeríti ki belőlem a döntést. De, lehet az az eset is, amikor magamat alárendelem a körülményeknek, csak azért, hogy ne kelljen döntenem. Ilyenkor hárítom a felelősségemet másokra. Majdnem kifelejtettem azt az esetet, amikor más szempontjait tekintem az enyémnél fontosabbnak, amivel felelősségem alól felmentem magam, vagy álnokul úgy tüntetem fel az esetet, hogy a másik ember keresztjét is nekem kell viselnem, éppen ezért én milyen szent vagyok.

Egyik rosszabb eset, mint a másik. Jézus pontosan azt mondja, és nem megy bele okoskodásba: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem."

Személyes megszólítás van ebben a felszólító módban. "Ha valaki utánam akar jönni", önszántából, saját elhatározásából, nem másoknak megfeleltetésből (mert ráolvasták mások, hogy ő papnak való) - "tagadja meg magát" - vegye fel saját keresztjét, ne másét(!) - "minden nap", újra meg újra - ezzel a hozzáállással, ezzel a tudatossággal bírjam, merjem követni őt! Mindegy az életállapotom, mindegy, hogy melyik utat választom azok közül, melyeket kiolvasok Jézus szeméből, csak egy lehet az enyém. Ezt úgyis csak utólag, visszanézve fogok beismerni, belátni. Amikor azt fogom kérdezni majd önmagamtól, miért nem azt a másik lehetőséget választottam, vagy azt a harmadikat. Mert utólag olyan világos, hogy több lehetőségem is volt. Ez volt az utam, ahonnan most vissza tudok rá nézni.

Egy dolgot kell utólag is helyesen látni: kiért, és miért mentem azon az úton? Ha hittel, megnyugvással tudom azt mondani: mert téged keresztelek Istenem! Akkor békességemre fogok rátalálni, mert akkor ott lesz mellettem Isten, a Krisztus, Aki igazolni fog engem! Bizony, lehetséges az, hogy így visszanézve az utamra, fogok rádöbbenni arra, milyen keresztet cipeltem, mit vállaltam fel, azért, hogy találkozzak Vele! Nem baj ez. Így van jól. De ebben a helyzetemben fogok ráébredni arra, hogy semmi sem hiábavaló, és semmi sem véletlen. Ráadásul, minden értelmezhető Isten tervében. Semmi sem lehet Istenen kívül, amit Isten jelenlétébe helyezek!

Köszönöm Atyám, hogy Benned valónak tekinthetem magam! Nekem elég ez. Nem is akarok azon gondolkodni, hogy akkor, mikor annak ideje eljön, Te hogyan fogsz engem megítélni. Én a jelenemért vagyok felelős és a Te jelenedért, Aki általam akarsz éppen most, éppen itt, éppen az lenni, akinek odaajánlom magam! Legyél Te a jelenvalóságom. Én annyira legyek, amennyire Te lehetsz teremtettségemben! Ámen