Jézus tettei nem egyéni akciózások!

Ter 3,1-8 - A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” Az asszony azt felelte neki: „A kertben levő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért parancsolta meg nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.” A kígyó erre azt mondta az asszonynak: „Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott a férjének is, és ő is evett. Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Amikor észrevették, hogy mezítelenek, fügefaleveleket fűztek egybe, és kötényeket készítettek maguknak. S amint meghallották az Úr Isten szavát, aki a kertben járkált az alkony hűvösén, az ember és a felesége elrejtőztek a kert fái közé az Úr Isten színe elől.

Mk 7,31-37 - Ezután ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: „Effeta!”, azaz „Nyílj meg!” Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: „Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!”

Jézus tettei nem egyéni akciózások! Jézus, az Atya erejéből teszi csodáit. Amiből én arra következtetek, hogy az a kijelentés, amit az Atya ajkáról hallunk, előbb a keresztség vételekor, majd ismételten, a színeváltozáskor: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok« [Mt 17,5], mélységes mély és érzelmes, egyúttal elkötelezett szavak. Az Atya teljes bizalmáról szólnak, melyek a Fiúban, annak tetteiben fejeződnek ki. Ez sem az Istennek önmagáért való megnyilvánulása, hanem az emberért, értem, hogy én bízzak Jézusban, az emberben, mint Krisztusban – az Istenben, a megváltómban, aki elveszi a világ bűneit, és az enyémeket is! Ha, megengedem Neki! Ellenemre nem, ragaszkodásom ellenére sem. A szeretet tisztelettel van még az együgyűség, a butaság és a bűn iránt is! Semmit sem tesz önmagáért! Igaz, önmaga ellenében sem! A szeretet, Aki az Isten, hallatlan bölcsesség is egyben.

A mai teremtés történetből tőlem az kap ma figyelmet, hogy „az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű”. Vajon, ha Isten nem akarta, hogy arról a fáról egyen az ember, miért teremtette szépnek, és jónak? A válaszom erre önkénytelenül is az, hogy Isten képtelen rosszat, értéktelent, csúnyát, hasztalant teremteni, ami nem tekinthető jónak, és Isten által kedvesnek, szépnek, és életre valónak. Ebből a kijelentésből nem kell arra következtetnem, hogy a tiltott fa szebb és jobb lett volna a többinél!

Isten, amikor az embernek bemutatta az édent, és azt a fát, amiről azt kérte az embertől, hogy tartsa tiszteletben, tartózkodjon attól, akkor azt mondta a fáról: „Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó - az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját. Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!” [Ter 2,8-9;15-17]

Az Isten nem titkolta el az ember elől, hogy az a titok mi, amit kérte, hogy tiszteljen. Az ember tudata, szelleme képes volt rá, hogy megértse azt, hogy az olyan dolog, amit az Isten önmaga számára tart fenn. Azonban az ember – lássuk, hogy eredendően – nem elégedett meg azzal, hogy Isten a maga hasonlatosságára teremtette őt. Az ember azonos akart lenni a Teremtővel, amit nem kell múlt időben mondanunk, hiszen, erre hajlamosak vagyunk ma is. Ebben vagyunk mások, mint Jézus. Jézus, emberi mivoltában elfogadta, tudomásul vette, hogy az Atya szolgálatot vár tőle! Jézus alávetette magát az Atya hatalmának, mindenhatóságának, amivel megteremtette Őt, önmagából. Ez a második ember csodája, Aki önmagában felülírja bűneinket! Az Engedelmesség szabályának elfogadásával, annak alárendelésével, állhatatosságával. Tisztelem az Atyát, megalázom magamat az Atya előtt, elismerve ezzel, hogy nélküle semmi és senki vagyok! A szeretet bravúrja az, hogy ezt a viszonyomat még akkor sem vonom kétségbe, akkor sem vizsgálom felül, ha az, az emberi kapcsolataimban számomra, az ember számára hátrányt jelent, kárt szenved. Nincs törvény Jézus számára, ami felülírja az Atyával való kapcsolatát! Ez a személy öntörvényűségére is igaz!

Jézus, csodái által is teremt. Pontosabban, az Atya, Jézus csodáin keresztül is teremt. Ma, Jézus halálát, feltámadását, és menybevitelét követően az atya továbbra is teremt, és csodákat produkál. Bár más módon. Ezt a más módot kellene nekem az embernek hitemben közösséget teremtve az Atyával észlelnem, felfognom, megmásíthatatlanul regisztrálni. Isten ma is, meg akar győzni engem, és téged, és mindent ezen a világon arról, hogy jelenléte a világban nem változott semmit, azzal, hogy Jézus felvétetett a mennybe. Bennünk, és általunk, rajtunk és velünk Teremt. Mert öröktől fogva Teremtő Isten, aki változatlan. Ebben a történetben én, az ember vagyok a változó. Az Isten örök, és megmásíthatatlanul elkötelezett a Teremtésben! Azzal, aki kész és hajlandó Vele a teremtésben közreműködni. Bár bizonyítja, pontosabban hajlandó és képes rá, hogy bizonyítsa számunkra, hogy Ő önmagában, az én tudomásulvételem nélkül is képes teremteni, és hajlandó is. Meg is teszi, vágyódva rá, hogy én, az ember tudomást vegyek róla! Nem akar az Isten előlem semmit titkolni. Akinek füle van rá hallja meg, akinek szeme van rá, lássa meg, akinek értelme van rá, az értse meg, … és így tovább.

Nekem kell készségessé válnom rá, hogy felfogjam Isten jelenlétét! Akiben fogan meg, és múlik el minden pillanat, hogy bennem betöltse az időt, amit rám, nekem ajándékoz Isten. Pontosan azért, hogy rádöbbenjek arra, hogy a hit a valóságnál nem értéktelenebb, sőt, talán értékesebb. Pontosan azért, amiért a hitem vezethet el a magam teljességére. Emberből, anyagból, bűnös csekélységemből váljak Isten részévé. „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit” [Jn 6,63] tudatára, és élményére! Vágyom, hogy Úgy legyen! Ámen