És mindez csak parányi szentély

Ter 1,1-19 - Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: „Legyen világosság!” És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap. Azután újra szólt Isten: „Legyen boltozat a vizek között, s válassza el a vizeket a vizektől!” Meg is alkotta Isten a boltozatot, s elválasztotta azokat a vizeket, amelyek a boltozat alatt voltak, azoktól, amelyek a boltozat felett voltak. Úgy is lett. Isten elnevezte a boltozatot égnek. Akkor este és reggel lett: a második nap. Azt mondta ezután Isten: „Gyűljenek egy helyre a vizek, amelyek az ég alatt vannak, és tűnjék elő a száraz!” Úgy is lett. Isten elnevezte a szárazat földnek, az egybegyűlt vizeket pedig elnevezte tengernek. És látta Isten, hogy jó. Majd azt mondta Isten: „Hajtson a föld füvet, amely zöldül és magot hoz, és gyümölcstermő fát, amely a földön faja szerint meghozza gyümölcsét, a belsejében maggal!” Úgy is lett. A föld füvet hajtott, amely zöldül, és faja szerint magot hoz, és fát, amely faja szerint gyümölcsöt hoz, a belsejében maggal. És látta Isten, hogy jó. És lett este és reggel: a harmadik nap. Azt mondta ezután Isten: „Legyenek világítók az ég boltozatán! Válasszák el a nappalt az éjszakától, jelezzék az időket, a napokat és az esztendőket, ragyogjanak az ég boltozatán, és világítsanak a földre!” Úgy is lett. Megalkotta tehát Isten a két nagy világítót - a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon, meg a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán -, és a csillagokat. Az ég boltozatára helyezte őket, hogy világítsanak a földre, s uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy jó. És lett este és reggel: a negyedik nap.

Mk 6,53-56 - Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték őt, és körbefutva az egész környéken elkezdték a betegeket ágyastól összehordani oda, ahol hallották, hogy ott van. Amerre csak betért a falvakba, majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették őt, meggyógyultak.

És mindez csak parányi szentély, Isten templomában. Ha ez egy parányi szentély, melyben nekem is helyet ad az Isten, akkor én milyen semmi vagyok. Mégis, Isten számára fontos, kellek bele, Neki. Ebből a gondolatkörből indulhatok el utamra, életemre: mi végre vagyok, aki vagyok? Ebben a kontextusban nem találhatok válaszra – életem kibontásában - Isten nélkül.

Aki ebben az egyetlen szóban képes megfogalmazni, sőt: kifejezni mindent, hogy "Legyen"! Ebből – számomra - csupán érzékelhető az Isten végtelen gazdagsága, nagyvonalúsága, érzékenysége, és talán érzelmi gazdagsága, finomsága is. Számomra, aki a mindenséghez mérve magamat, érzékelhetem jelentéktelen mivoltomat; aki, mégis, Isten számára oly jelentőséggel bírok, hogy személyesen, önmagából formál meg. Mi erre az én számomra a bizonyíték? Az, hogy még mielőtt engem, a teremtés kezdetén teremtett, a "Legyen" -ben első gondolataként megteremtette önmagát a Fiúban, akihez rendelte az egész teremtést. A Fiú nem más, mint az ember teljessége, tökéletessége, Akiben, vagy úgy is mondhatom, hogy Akiből bontakozik, válik ki minden emberi személyiség. Így vagyunk mi mind részei Istennek – a Fiúban! (Így lehetséges az, hogy a Fiú áldozatában minden embert megváltott, üdvösségére hívott meg, hogy ahol Ő van, ott lehessünk mindannyian!) Vagyunk, eszközei a Teremtőnek, és egyben részei a teremtésnek is. A teremtés nem befejezett mű, általunk, bennünk, velünk valósul meg a "Legyen". A Fiú elénk élve az életet, átadja, ránk ruházza küldetését, hogy részeiként folytassuk, és teljeségre juttassuk az Atya szándékát, tervét, akaratát. Ez tesz engem, és minden egyes embert méltóvá, életképessé. Vigyáznom kell, éppen ezért, hogy én, mit tartok az életről. Amit, Isten fogalmai szerint nagybetűvel kell írnom. Amint az Életet, csak, és kizárólagosan, isteni dimenziók között szabad értelmeznem - emberként - és élnem.

A föld, Isten lábának zsámolya, melyen növekedhetünk, erősödhetünk, kiteljesedhetünk. Nem arra gondolok, hogy magunkat kiteljesíthetjük, hanem isteni létünk kiteljesítésére, teljességre juttatására gondolok. Nekünk már nem megváltani kell a világot, de a megváltás művét kell kiteljesítenünk.

Mégpedig azzal tesszük meg dolgunkat, ha képesekké tesszük magunkat rá, hogy megértsük, számunkra mit akar mondani azzal az Atya, hogy „és látta Isten, hogy jó”, az amit alkotott, alapként és feltételként ahhoz, hogy abban én, a magam helyén és idején, folytassam az Ő mondatát. Aki az én estémet – halálomat - követő reggelen nekem is azt szeretné mondani: „úgy látom megértetted szándékomat veled, gyere térj be, foglald el neked készített helyedet nálam”! A teljességet vágyom, melynek csupán parányi szentélye e hely, mely most otthonom. Akarom, úgy legyen! Ámen