Melyikünk állíthatja azt

Zsid 4,1-5.11 - Mivel tehát még hátravan az ő nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is későn jöttnek találjanak [Zsolt 95,11]! Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyanúgy, mint nekik; de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk, ahogy megmondta: „Amint megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmamba!” [Zsolt 95,11] - akkor tudniillik, amikor a világ teremtésének művei befejeződtek. Mert egy helyen így szól a hetedik napról: „És Isten nyugalomban töltötte a hetedik napot, nem alkotott” [Ter 2,2G]. Ugyanígy ezen a helyen is: „Nem mennek be az én nyugalmamba!” [Zsolt 95,11] Törekedjünk tehát bemenni abba a nyugalomba [Zsolt 95,11], nehogy valaki az engedetlenségnek ugyanazt a példáját kövesse.

Mk 2,1-12 - Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: „Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?” Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: „Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: „Bocsánatot nyertek bűneid”, vagy azt mondani: „Kelj föl, vedd ágyadat és járj”? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani - ekkor a bénához fordult: - Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.”

Melyikünk állíthatja azt, hogy Isten szavainak örökérvényűségét nem-e az ember gyarlósága, együgyűsége gerjeszti? Ahogy a világban a négy évszak újra meg újra ismétlődik, ciklikussággal, mintha a történelem is ismétlődne. Talán, éppen azért, mert az ember természete is ciklikus. Az ősbizalomtól eljut a teljes bizalomvesztésig, hogy majd újra egy ősbizalomtól újra építse Istenével is a kapcsolatát.

A „jó hír” iránti érzékenysége az embernek, talán ebben a bizalmi kapcsolatban változik. A bizalomvesztettség állapota pontosan az, amikor „nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak”. Pál aggódása abban az időben hangzik el, amikor éppen a zsidóság eljutott a teljes bizalomvesztettség állapotába, amiért éppen szükségessé vált az, hogy megtestesüljön az Isten, Aki az ember elé siet, hogy az ember széttöredezettségében újjá építhesse a bizalmi kapcsolatát Istenével. Jézus új alapokra helyezi az ember ősbizalmát, azokban, akik hinni képesek általa az Istenben. Abban az Istenben, aki nem változó, és Akivel az ember gyarlósága, esendősége miatt megromlott a változó természet viszonya. Egyedül az ember képes rá, hogy az Istennek az emberrel kötött szerződését, megállapodását, szövetségét felrúgja. Mert a változó képtelen az állhatatosságra, a kitartásra, az állandóságra. Az ember, mert inkább igazodik – vagy legalább is próbál igazodni – fajbéli társához, a minden pillanatban változóhoz, képtelen az állandó, örök és mindennek ellenére bizalmáról bizonyságot adó Istenével fenntartani hittel a bizonyosságra és a halottakra épülő kapcsolatát. A jó hír pontosan az, hogy a Szeretet, maga az Isten, képtelen a szereteten kívül létezni, ami értékében, kifejeződésében, állapotában változatlan számára. Isten nem minősíti folyamatosan újra a szeretetről alkotott fogalmat, állapotában nem változik, amit az ember képtelen hitével követni. Pontosan azért, mert a világ nem ismerte meg Isten szeretet lényegét, a sötétségbe jött, de a sötétség nem fogadta be. Ez az ember kudarca. De Isten ezen a kudarcon is hajlandó, képes és akar is Úrrá lenni, mert Ő a Szeretet! Kimondja, az Isten, és függetlenül az ember véleményétől, reakciójától, e kijelentéshez való viszonyától: „Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Persze, csak az képes ezzel a bizalommal, szeretettel mit kezdeni, aki számára e szavak kegyelemként hatnak. Nem kételkedik, nem kishitűsködik, nem vonja kétségbe, nem közömbös iránta, stb. Ahogy az a szeretet parancsában kibontakozik Pál kegyelmi állapotában, és rögzítésre kerülnek számunkra is, hogy érthesse, akinek füle van.

Isten „nyugalmába való bemenetelünk ígérete” kinek is mond valamit? Kinek lehet ennek hiánya félelmet keltő? Bizony csak annak, akiben a hit és a hallottak találkoznak, összekapcsolódnak, vagyis teljesülésbe megy.

Áldalak Uram, mert jó vagy, mert szereteted független szeretetemtől, mégis arra bátorítasz, hogy törekedjek rá, hogy a Te szereteted éltessen, és állandósulttá váljon bennem. Abban a térben, amit Te biztosítasz számomra, és abban az időben, amit a Te időtlenségedből nekem kínálsz, ajándékozol, hogy e por és lélek emberből, teljességemre, örökkévalóságomra eljuthassak kegyelmed és irgalmas szereteted által! Ámen