Az örökkévalóság reménye

Jel 14,1-3.4b-5 - Ekkor íme, láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt, és vele a száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írva [Ez 9,4] az ő neve és az ő Atyjának neve. Egy hangot halottam az égből, amely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és mint a mennydörgés [Ez 1,24], s a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfákon játszó hárfásoké. Új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről. Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal, mert szüzek. Követik a Bárányt, amerre csak megy; ők megváltást nyertek az emberek közül, zsengéül Istennek és a Báránynak, és a szájukban nem találtatott hazugság, mert szeplőtelenül állnak Isten trónja előtt.

Lk 21,1-4 - Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom perselyébe. Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. Akkor így szólt: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.”

Az örökkévalóság reménye! E láng lobog János jelenésében, és lángot akar dobni minden ember szívébe! Mert, ha zsengéi nem is, de követőikké lehetünk. Isten kegyelme vár, türelmesen időzik kapunkban, hogy ajtót nyissunk a számára. Én, ki bűnös vagyok, büntetlenül léphetek be Isten országába! Isten kegyelme kérdezi tőlem: hiszed ezt? Ha hinni tudom, akkor nem marad más számomra, mint az, hogy bűnbánatot tartsak. Bűnbánatom nem állhat meg ott, hogy beülök, beállok, vagy oda térdepelek a gyóntatószék rácsa elé. Már mikor oda lépek, át kellett, hogy adjam Jézusnak minden vétkemet, bűnömet. Vagyis el kell tudnom engednem, nem sajogni, visszhangozni többé, hogy bűnös vagyok. Hiszen, ha nem vagyok képes magamra venni a bűnbocsánat kegyelmét, mely Krisztusból fakad, a pap csupán … akkor azt kell kérdeznem magamtól: hol az én hitem? Kiben hiszek, és mit hiszek? Hova vezet az én utam, kivel vágyom találkozni, annak ellenére, hogy emberi gyengeségeimmel vagyok megterhelve, melyet alázattal, szelídséggel viselek. Amiben benne van, benne kell tudnom mindazokat a terheket, melyek rám, az emberre nehezednek, mert elkerülhetetlen, hogy egymás terheit is cipeljük. Hordoznunk kell, emberségünk része az, hogy vállaljuk egymás terheit is. De azért, hogy egymás terhein könnyítsünk. Ez a szeretet közösségének nagy szentsége, méltósága! Gondolok-e arra, amikor a szentmise áldozatában részt veszek, hogy vállalom a mellettem ülő terheinek bocsánatát? Vagyis a közösséget gyengeségünkben, továbbá, hogy gyengeségünket ajánljuk fel, tudva és akarva vesszük magunkra azt az alázatot, hogy Krisztus megváltó művét nem elviselem, hanem elfogadom, vágyom, óhajtom, hogy megváltása kitöltse bűnös életem űrjét, a szeretet hiányát? Mert ott akarok állni majd én is, ahol megjelenhet az én homlokomon is „az ő neve és az ő Atyjának neve”!

Elképzelem, és kórusukhoz akarok tartozni, velük közös éneklésbe, dicsőítésbe kezdeni, mely többé véget nem ér, és boldoggá tesz majd. Mert nem lesz akkor már bennem az a kényelmetlen érzés, hogy de ciki, de unalmas, sokkal fontosabb dolgom lenne, én nekem ez nem megy, vagy: mit színészkedjek én itt, nem bírok én itt állni, stb. Teljes szívvel, teljes lélekkel átadhatom magam akkor az örömnek, mely boldoggá tesz.

Akkor átadhatom majd magam teljesen Isten dicsőítésének, ahogy most, átadhatom minden e világi vagyonomat a közösségnek, melyben, és melynek segítségével eljutni szeretnék Isten örökségébe!

Párhuzamok léteznek a most, és az örökkévalóság között. Ezeket a párhuzamokat most én rajzolhatom, szerkeszthetem – még! Köszönöm Atyám, hogy megengeded a számomra, de kérlek segíts, hogy okosan tudjak sáfárkodni ajándékoddal! Ámen