Talán egyetlen asszony sem érezheti át

Zsid 5,7-9 - Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Jn 19,25-27 - Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután azt mondta a tanítványnak: „Íme, a te anyád!” És attól az órától magához vette őt a tanítvány.

vagy

Lk 2,33-35 - Apja és anyja csodálkoztak mindazon, amit róla mondtak. Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak; és a te lelkedet tőr járja át - hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai.”

Talán egyetlen asszony sem érezheti át a másiknak anyai fájdalmát, kínját, keservét fia miatt, olyan mélyen, mint maga a Fiú. Még akkor sem, ha a Fiú érzését nem úgy fejezi ki, hogy az más számára érthetővé legyen. Ugyanakkor, Mária fájdalmának megünneplésére méltók lehetünk? Alkalmasak? Pontosabban: hiteles lehet a mi ünneplésünk Mária fájdalma felett?

Arra gondolok, hogy Szűz Mária talán nem is attól szenved a legjobban - amit emberi alakjában Jézus, Isten egyszülötte, akit Ő maga hozott a világra anyai fájdalmával, keservével, törődésével és szerelmével; így örömével és átlényegülten abban a boldogságban, amiben ezzel része lehetett, és ami - feltételezem, hogy - minden más fájdalmán átsegítette -, mely emberi gyötrelemként és anyaként érte őt. Hanem az teszi Őt Fájdalmas Anyává – és e fájdalomban is szentté – amit felmagasztalásában kell megtapasztalnia, Fia áldozatának elértéktelenülése miatt. Amit mi emberek követünk el, napról napra, túlharsogva, és újra meg újra elkövetve a Fiú meghurcolásával; keresztútra kényszerítve őt, keresztre feszítve őt. Eközben Mária kénytelen az áldozatát újra és újra átélni, elszenvedni, és meghallani, hogy „Íme, a te anyád!”.

Igen, és mi emberek, én magam is, eközben kuncogok, viccelődök, elnevetem a káromlásokat, a gúnyolódásokat, sőt, bele is kapcsolódom, és még túl is játszom azokat. Vagy éppen cinikusan éppen elkövetésére bátorítok, vagy ironikusan ösztönzök rá másokat. Majd könnyeket csalva szemeimbe, merem azt mondani. „köszönöm, hogy ezt is elviseled értem!”

Nem gyarló az ember, ez nem jó, nem kellő kifejezése magatartásomra. Aljas, számító és együgyű butaság az ember viselkedése, akkor különösen, ha arra a jövőjére gondol, amit meg sem ért, de eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi van, ha mégis!?

Ott táncolunk a bizonytalanság penge élén, és csak azt motyogjuk, hogy jaj, csak le ne essek róla, vagy meg ne sértsem magam ezen az éles pengén. Miközben élezzük, és fenjük azt a kést. Mert életünkkel – azzal a bizonyos örökkévalóságunkkal - játszadozunk, szórakozunk napról napra, miközben egymás életét is áldozatra kényszerítjük, hogy nehogy ő, az a másik, bizonyosabb lehessen abban, hogy mit kell tennie.

Szóval, a mindennapjainkkal tesszük Szűz Máriát Fájdalmas Anyává. Képtelenekké válva arra, hogy méltóknak találtassunk a magunk üdvösségére. Mégis várva, és számítva rá, hogy bennünket majd Égi Édesanyánk ki fog segíteni a pokol tornácáról. Eközben rá sem tekintünk Jézus arcára: vajon mit él át a Fiú, látva anyja keservét? Talán nem is merünk, szembesülni azzal a képpel, amit láttatni engedne nekünk az Atya, csakhogy kegyelme, kiengesztelődése érdemessé váljon rajtunk!

Ez a Fájdalmas Anya bizony miattunk fájdalmas, a világ fájdalmát veszi a vállára, melyet Krisztus egyháza tesz még fájdalmasabbá.

Eközben mi lerázzuk magunkról a fájdalmat, és a magunk vélt, teremtett, kényszeredettségünk szülte gondjaiba menekülünk, magunknak is megindokolva, magunkat sajnálva és sajnáltatva, hogy milyen szerencsétlenek és mekkora áldozatok vagyunk. Amit bizony hajlandók vagyunk felajánlani és belekapcsolni Krisztus szenvedésébe, mert mi jó keresztények vagyunk.

Csak egyet felejtünk el: Jézus nem maga idézte elő a szenvedését és áldozatát, hanem mi csikartuk ki tőle. Míg a mi szenvedéseinket, mi magunknak generáljuk, turbózzuk, gerjesztjük, ráadásul úgy, hogy lehetőleg ebből senki se maradjon ki, de mégis, lehetőleg mindenki minket sajnáljon.

Isten Szent Lelke, légy irgalmas nekem, bűnösnek, ki megkísértem az eget és a földet, és romlásba taszítom azokat is, kik szentségedre méltókká szeretnének lenni! Ámen