Amíg olyan vagyok, mint a többiek

1Kor 2,1-5 - Én is, amikor hozzátok mentem, testvérek, nem a beszéd vagy a bölcsesség fölényével mentem, hogy hirdessem nektek Isten titkát. Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

Lk 4,16-30 - Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” [Iz 61,1-2; 29,18; 58,6]. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” Mindnyájan igazat adtak neki, és csodálkoztak a kedves szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. De utána megjegyezték: „Nem József fia ez?” Ő ezt felelte nekik: „Bizonyára azt a példázatot fogjátok nekem mondani: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! Amiket hallottunk, hogy Kafarnaumban történtek, cselekedd itt is, a hazádban.” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Bizony, mondom nektek: sok özvegy volt Illés napjaiban Izraelben, amikor bezárult az ég három évre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett az egész földön; mégis azok közül egyikhez sem küldték Illést, csak a szidoni Szareptába, az özvegyasszonyhoz [1 Kir 17,8-16]. És sok leprás volt Izraelben Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán” [2 Kir 5,1-27]. Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kidobták őt a városból, és fölvitték annak a hegynek az oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák őt. Ő azonban áthaladt köztük és eltávozott.

Amíg olyan vagyok, mint a többiek, mert átlagosan élek, és az átlagostól nem próbálok többet elérni, vagy példát adni, addig nem érdeklek senkit. Pro primo: ha egyszerre magasabb követelményt állítok azok elé, akik eddig magukkal egyenlőnek tartottak – csak mert másképpen próbálok élni, vagy szembesítem őket az átlagember hibáival, gyengeségeivel, ráadásul még bűnükkel is – csak mert másként élek, és még ennek okát is kifejezem, ami addigi értékítéletük bírálatát is kifejezi, akkor már nemkívánatos személlyé leszek, kiközösítenek, kitaszítanak, elértéktelenítenek. És ez akkor is így van, ha a közösség vallási közösség! Mert könnyebb elvetni a változás igényét is, míg az nem belülről fakadó igényem!

Egy vallási közösség esetében ez a megítélés annál is inkább elgondolkodtató, mert, ha a vallási közösség teszem azt, keresztény közösség, akkor ez a magatartás annak bizonyítéka, hogy nem Krisztushoz mérik magukat, hanem a közösség által elfogadott emberi normákhoz. Ez pedig hiba, helytelen, felülvizsgálandó, átértékelendő. De, hogyan válhat egy keresztlény közösség krisztusivá? Talán első lépésben a közösségnek magának kell a krisztusi értékrendet definiálnia, kinyilvánítania, amihez tartani próbálja magát. Azonban e definiálásnak feltétlenül tartalmaznia kell, hogy a legfőbb meghatározó érték a szeretet, mely türelmes, megértő, békességszerző, stb., ahogy Pál azt nagyon szépen megfogalmazza a szeretethimnuszban (1Kor 13,1-13).

De, hogyan juthat el az egyén ahhoz, hogy a jóra változás igénnyé legyen benne, mely belülről fakadó? Tehetek e ezért bármit is? Úgy gondolom, hogy tehetek, és tennem is kell, ha az alapvető döntést meghoztam Isten mellett, Aki megnyilatkozik a számomra, mert magához akar vonni, ezt tudnom kell. Teljessé lenni a szeretetben, ennek kell belülről sugározni, mely tüzesít, és nem hagy nekem nyugtot. Majd kutatnom kell Istent, Aki a Szentírásban, Jézus Krisztusban, sorsom sodrásában, és a rám találó természeti és környezetemből való csodákból szólít meg. Mert Isten közli magát – velem. Amire érzékennyé tehetem magam, ha valóban vágyom Rá, a Vele való közösségre. Rá kell hangolódnom, mert Ő nem a természet, nem a világ közlése, de benne van mindenben, ami a teremtést hirdeti. Mert a teremtés mögött, között, és benne ott van a Teremtő maga, aki szeretetéről szól. Mert szeretetre akar engem is indítani, ahogy minden teremtményét, és minden teremtett által az embert: „Szeress!” Ami nem érzelem, nem tudás, nem szellem, és nem gyakorlat, de nem is cselekvés. Azonban mindaz lehet, ha szeretet van bennem, ha szeretettel van eltelve érzelmem, gondolataim, és szellemem, cselekvésem, és végül minden mozgásom, melyet már begyakoroltan végzek. Vagyis Isten által megszentelt élet megélése szeretet, hiszen Isten szeretet.

Az ember képes rá egyedül, hogy szabad akaratával igent mondjon Isten szeretetére: elfogadjam, befogadjam, benne békességemre leljek, majd e békességről adjak hírt érzéseimmel, gondolataimmal, szellememmel, és cselekvéseim által. Igen a tudatommal érzékelem, felfogom, mi lelkemből vágyakozva sóhajtozik az életre, majd megengedem, hogy szellememet, és egész életemet átalakítsa, átjárja a szeretet cselekvő ereje. Persze, ehhez sok mindent kell átalakítani az embernek az életében. Kinek mit, azt mindenkinek magának kell felfedeznie, hogy miről kell lemondania a szeretetért, vagy mire kell rábírnia magát, esetleg miben kell mástól segítséget kérnie és elfogadnia.

Igen, ettől is közösségi a szeretet megélése, hiszen mi egymásra vagyunk bízva. Nem véletlenül szól ezekről a dolgokról Jézus is: „menjetek”, „tegyétek”, vagy „ne tegyétek”, „vigyázzatok”, „ki az, ki közületek”, stb. E szavakban, e tanításokban egymás közötti viszonyainkról szól Jézus, bennünket egymásra bíz, egymásért kell vállalnunk felelősséget. Gondolataink, szavaink, cselekedeteink, de még mulasztásaink is, hatnak a másikra. Befolyásolni vagyunk képesek egymást. Ezzel visszaélni már önmagában bűn. Ha én rájövök arra, hogy ez fegyverem lehet, ezzel előnyökre tehetek szert a magam javára, mások ellenében, és ezzel élek, az bűn. Mert vétkezem ellened, amikor magam hasznát előbbre valónak tartom. Így bűn az is, ha pozíciómmal, kapott hatalmammal visszaélek, ahelyett, hogy mások javát szolgálnám vele.

Elég messze elkeveredtem a gondolataimmal. De hiszem Uram, hogy Te akartad, hogy e gondolatok papírra kerüljenek. Mert ha e gondolatok az enyémek, mit sem használnak azok. Azonban, ha tőled valók, akkor életet fakasztani valók. E gondolatokat így áld meg bennem, vagy vesd el, hogy világra ne kerüljenek. Hiszen, ha szeretet nincs bennem, mit sem érnek az általam leírt szavak! Ámen