Két parancsot kapcsol egybe Jézus

Ez 37,1-14 - Akkor az Úr rám helyezte kezét, az Úr lelkében kivezetett és letett a mező közepén, ami telve volt csontokkal. Körülvitt engem azok mellett mindenfelé; igen nagy volt a számuk a mező színén, és teljesen ki voltak száradva. Azt mondta nekem: „Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok?” Azt feleltem: „Uram Istenem! Te tudod!” Erre így szólt hozzám: „Prófétálj ezekről a csontokról, és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az Úr Isten a csontokhoz: Íme, én lelket bocsátok belétek, hogy életre keljetek! Izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be, és lelket adok nektek, hogy éljetek; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” Erre én prófétáltam, amint megparancsolta nekem. Miközben prófétáltam, zaj támadt és íme, zúgás hallatszott, és egyik csont a másikhoz közeledett, mindegyik a saját ízületéhez. És láttam, hogy íme, izom és hús nőtt rajtuk, és bőr feszült rájuk, de lelkük nem volt. Akkor azt mondta nekem: „Prófétálj a léleknek; prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az Úr Isten: A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy új életre keljenek!” Prófétáltam, amint megparancsolta nekem; erre beléjük szállt a lélek, és életre keltek; a lábukra álltak, mint valami igen nagy sereg. Akkor azt mondta nekem: „Emberfia, ezek a csontok Izrael háza; ők azt mondják: „Kiszáradtak csontjaink, elveszett a reménységünk, elvesztünk!” Azért prófétálj és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és bevezetlek titeket Izrael földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor megnyitom majd sírjaitokat és kihozlak titeket sírhantjaitokból, én népem! A lelkemet adom belétek, hogy életre keljetek, és nyugodt lakóhelyet adok nektek földeteken; akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és meg is cselekedtem”, - mondja az Úr Isten.

Mt 22,34-40 - Mikor a farizeusok meghallották, hogy a szaddúceusokat elnémította, összegyűltek egy csoportba, és az egyikük, egy törvénytudó, hogy próbára tegye, megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Ő azt felelte neki: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” [MTörv 6,5]. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” [Lev 19,18]. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Két parancsot kapcsol egybe Jézus, amikor válaszol a kérdésre. Jézus mire gondol, amikor azt mondja, hogy „az egész törvény és a próféták”? Azt tudjuk, hogy Jézus nem evilági módon érti a szavait, hanem, mindig az Atya gondolatait visszhangozza, ismétli a számunkra. Úgy gondolom, hogy itt is másként hangzik az Ő szájából a törvény szó, mint a farizeus szájából. Ráadásul azt mondja, hogy „az egész törvény” alapul e két parancson. Én ezt úgy értem, hogy Isten legelső gondolatától, mikor a teremtésre gondolt, úgy, mint a létezés egészéről, onnan értendő a törvény fogalma, és tart mindörökké, míg Isten elgondolása tart önmaga és teremtményei közötti viszony fenntartásában, teljesülésében. Talán valahol, majd akkor teljesül be minden törvény, mikor minden teremtménye, az ítéletet követően is, létében, Vele közösségre lépve teljességre jut.

Azt, hogy a törvény a szeretet? Vagy a törvény ott ér véget, ahol már minden a szeretetben való? Ez még egy izgalmas kérdés, és erről még bőven lehet polemizálni. Úgy gondolom, hogy minden polemizálás emberi. Bár, ugyanakkor, az ember felhasználhatja arra is polemizálását, hogy Istent dicsőítse, felmagasztalja, ezáltal magát Istenhez, Istenével közösségre serkentse. Talán a polemizálás, az ember részéről egy kicsit hasonlítható a prófétákhoz, akik a maguk életét próbálták úgy élni, hogy életükön felfedezzék, felismerjék Isten jelenlétét, átvonulását. Mert hiszen, akkor a zsidók körében, ma már minden ember személyes életében, életén keresztül mutatja meg magát, próbálja magát időszerűvé tenni Isten, Aki teremtő, szerelemes, a létezést önmagában egyesítő, mindent magában rejtő, de mégis mindent magából fakasztó, és kiárasztó, mindig modern és időszerű … - és így tovább. Folytathatnánk a különböző jelzőket, mint polemizálásunkat Róla, Aki által, és Akiben keresem önmagam meghatározását, én, aki Isten szeretetében érzem magam biztonságban, békességben, egyensúlyban; ráadásul termékenynek, és aktívnak, mi több: alkalmasnak arra, hogy életem legyen ebben a világban, szeretetben, és szeretetre. Mégsem a magam számára, hanem, mint Isten teremtő munkatársa, mindeneknek javára. Ami által Teremtőmet szeretném, próbálom, óhajtom dicsőíteni. Keresztényként élet, valami ilyesmi és talán ebben az életmódban valósulhat meg emberben a Jézus által fogalmazott két parancs egyként. Persze, ez nem más, mint egy életen át tartó útkeresés, ahol mindig van lehetőség és mód arra, hogy azt, amit tegnap gondoltam, azt mára tökéletesítsem. Talán az életem végén is úgy fogom látni, ahogy ma látom: lehetne holnap még jobban élni e két parancsot, eggyé gyúrtan. De akkor már azt fogom mondani – ahogy ma is mondom, minden este, mikor önvizsgálatot tartok: tőlem mára úgy látszik Uram, Atyám, ennyi tellett. Te ítéld meg, mire elég ez. De úgy vágyom rá, hogy Veled közösségre találjak, mert hiszem, hogy a Te szereteted irgalma, kegyessége, megbocsátása, megértése, rugalmassága, megment engem minden gonoszságomtól, képtelenségemtől, alkalmatlanságomtól, bűnömtől, mert Te mindennél jobban vágyódsz rá, hogy Veled közösségre leljek! Ezért is imádkozom úgy, hogy: „legyen meg a Te akaratod”! Ámen