Egy érdekes éjszakával magunk mögött

Jer 2,1-3.7-8.12-13 - Így hangzott az Úr igéje hozzám: „Menj, és kiáltsd Jeruzsálem fülébe: Így szól az Úr: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére; amikor utánam jöttél a pusztában, a be nem vetett földön. Szent tulajdona Izrael az Úrnak, termésének zsengéje; akik eszik, mind megbűnhődnek, baj jön rájuk, - mondja az Úr.

Bevezettelek titeket a gyümölcsöskert földjére, hogy egyétek annak gyümölcsét és javait; de amikor bejöttetek, tisztátalanná tettétek földemet, és örökségemet utálatossággá. A papok nem mondták: „Hol van az Úr?” A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok elpártoltak tőlem; a próféták Baál nevében prófétáltak, és azok után jártak, amik nem használnak.

Borzadjatok el ettől, ti egek, irtózzatok és dermedjetek meg nagyon! - mondja az Úr. - Mert két gonoszságot művelt népem: engem elhagytak, az élő víz forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, repedező ciszternákat, melyek nem tartják meg a vizet.

Mt 13,10-17 - Odamentek hozzá a tanítványok és megkérdezték tőle: „Miért példabeszédekben szólsz hozzájuk?” Ő ezt válaszolta nekik: „Mert nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országának titkait, nekik viszont nem adatik meg. Akinek ugyanis van, annak még adnak és bővelkedni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért szólok hozzájuk példabeszédekben, mert néznek, de nem látnak, s hallgatnak, de nem hallanak és nem értenek. Beteljesedik rajtuk Izajás jövendölése, aki azt mondta: „Hallván hallotok majd, de nem értetek, és nézvén néztek, de nem láttok. Mert elhízott a szíve e népnek, a fülükkel nehezen hallanak, a szemüket pedig behunyták, nehogy lássanak a szemükkel, halljanak a fülükkel, értsenek a szívükkel; nehogy megtérjenek, s meggyógyítsam őket” [Iz 6,9-10]. A ti szemetek azonban boldog, mert lát, és a fületek, mert hall. Bizony, mondom nektek: Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta.

Egy érdekes éjszakával magunk mögött – ilyen még nem volt az életemben – ébredek erre a mai tanításra. Nem álom, valóság volt az éjjel. Feleségem tegnap reggel kutyát sétálgatva felfigyelt arra, hogy egy nejlon szatyorból kiscica nyávogása hallatszik. Úgy tűnt a számára, hogy többen vannak, de már csak egy él közülük. Akkor úgy gondolta, hogy azzal az egyel, már nem érdemes semmit sem kezdeni, tovább mentek. De este, mikor újra arra sétáltunk a kutyával, újra hallotta. Akkor már úgy döntött, hogy visszafordul a sétából, mert meg kell menteni szegényt, ha még mindig él. Én tovább sétáltam a kutyával. Kiderült, hogy négy kis cica volt abban a szatyorban, akik még éltek, és valószínűleg mellettük az anya teteme volt, akit már kikezdett az enyészet. Mind a négy kb. 10 napos cicát hazahozta, hátha meg lehet menteni őket, a tetemet pedig a kertünkben eltemettük. Következett az éjszaka. Azonnal kerestünk olyan alkalmatosságot a háztartásunkban, amivel lehetne a kiscicákat szoptatni. Készített vízzel tejet a számukra, egy kicsit édesítve cukorral. Az éjszakát az ágyunk mellett egy kosárban töltötték a cicák. Amikor nyávogni kezdtek felkeltünk, és feleségem megetette őket. Reggel van elég gyengék az életjeleik. Várjuk, hogy mi lesz. Nem biztos, hogy túlélik a próbálkozást, de, ha az állatorvos kinyit, és ők még élnek, akkor levisszük hozzá, hogy tanácsot kérjünk tőle.

Óhatatlan az éjszakánkkal a párhuzam, amit a mai tanításban és a tanítás kapcsán egyházunk állapotával kapcsolatosan érzek. De az is lehet, hogy ez az érzés mindegyik történelmi egyházra is igaz. Négyen vannak, akikre gondolok: római katolikus, görög katolikus, református és evangélikus egyház.

Először is Jeremiás írását szemlélem, amiből valami ilyesmit merek meghallani: Jeruzsálem füle az én fülem, és mindazoké, akik hallóvá lehetnek a próféta szavaira ma, most, éppen ma. Emlékezik az Úr, azokra a napokra, amikor még egyházunk fiatal volt. Amikor még a hűség és a szerelem fűtötte a közösséget, és amikor még ez a közösség lelkesen képes volt elvinni a kérügmát, az örömhírét azokra a földekre is, ahol még senki sem hallott Krisztusról, az Isten Fiáról, és arról a szerető és irgalmas Istenről, aki kinyilatkoztatta, feltárta titkait, sőt, kiengesztelődni kész volt az emberrel. Azzal az emberrel bánt így az Isten, aki amúgy is tulajdona, de aki e tulajdonlás alól kivonni próbálja magát.

Isten nekünk adta a legjobb földjeit. Hatalmat, és minden feltételt megteremtett a számunkra, ami az életben maradáshoz, a dicsőségét szolgáló élethez igényünk volt, de nem tudtunk élni e javakkal: mert tisztátalanná tettük az Úr földjét, az örökségét utálni valóvá tettük azok számára, akik részére az örömhíre szolgált volna.

A papok sem tették fel a kérdést Isten népének: „de hát, hol van az Úr, ti mit gondoltok, ha rólunk senki sem látja meg, hogy az Úr közöttünk van, mert életünk rá a bizonyíték?” Az Isten törvényéért felelősek pedig úgy próbáltak törvényének megfelelni, azt védelmezni, hogy maguk sem ismerik Istent. A pásztorok maguk köré akarták gyűjteni a nyájat, mert a maguk hatalmát tartották fontosabbnak, mint annak szolgálatát, akinek pásztoraivá lettek. Bizony ma is vannak próféták, de ki hallgat rájuk. Ám a próféták hite is elhagyja őket, látván, hogy senki sem kíváncsi rájuk. hitetlen nemzedék!

Hát elborzadnak az egek, és irtóznak e hitetlenségtől. „Mert két gonoszságot művelt népem: engem elhagytak, az élő víz forrását”, és olyan mammonokat szolgálnak, melyeket maguk állítanak. Talán még a szentségeket is jobban tiszteleik, mint Istent. Talán liturgiáikban jobban hisznek, mint Istenben, aki nem egy kép, akit be lehet keretezni, be lehet szorítani keretek közé, hogy tisztelni lehessen. Isten nem tiszteletet követel tőlünk, hanem közösségbe akar vonni bennünket, hogy mi egymást képesek legyünk hozzá vonzani.

Ez a négy kis cica, életet akar, élni akar, de önmaga nem képes megteremteni az élet feltételeit magának. Akiben még van erő, az nyivákol, mocorog, és életre próbálja serkenteni a másikat. Mert hinni próbálja, hogy egymást képesek életben tartani. Bár érzik, de nem tudják, hogy anya nélkül, aki értük megtenni képes mindent, hogy nekik életük legyen, már vajmi kevés esélyük van. De kitartanak, és egymásért még testük melegét, ahogy egymáshoz bújnak, szinte egymásba bújnak, hogy egymásból meríthessenek erőt, életképességet, oda áldozzák, oda ajándékozzák.

Mi még nem tartunk itt, vagy már ezen túljutottunk, és csak vegetálunk? Hogy ennyire kelljen küzdenünk az Istenben való életért, hogy képesek vagyunk közösséggé lenni, összebújni, egymást bátorítani, lelkesíteni, egymásnak életösztönünket odaajándékozni?

De itt van még az evangélium, Jézus szavai, ami elkeseredettségemben még mélyebben érint. Mert mit mond Jézus? Talán Ő is fájdalommal és csalódottan mondja ki szavait, idézve Izajást. Mert, akiben a Szentlélek nem képes hitet fakasztani, azok olyanok mint akikről Izajás beszél. De nem különben azok sem, akik hitetik magukkal, és még másokkal is, hogy a Szentlélek kegyelméből lettek azok akik. Nem a tudás, nem a diploma, de nem is a kézrátétel a bizonysága annak, hogy „a mennyek országának titkait” bírjuk. Milyen a magam szelídsége, alázata, mely hitemben megerősíthetne, és Istenbe beleágyazhatna, mert engedem a magam számára, hogy megismerhessem Istent, aki kinyilatkoztatni kész nekem önmagát. Mert Szentlelkét küldi folyamatosan, és kész arra, hogy engem megújítson, észre térítsen a Lélek kiáradása által. De engednem kell, és nem minduntalan magam hangját hallani és hallatni. Nekünk van Atyánk, aki számunkra bátorságot, erőt, bíztatást kész adni. Nekünk nem egymásnak kell bizonygatnunk a tuti tippet, hanem hallgatnunk kell Mennyei Atyánkra. Nekünk van, Aki Anyánk és Atyánk, éltetőnk, és életet adónk! Hozzá kell fordulnunk, tőle kell minden nap elindulnunk, és minden nap vissza is térhetünk Hozzá! Akkor, ha mi megengedjük, hogy bennünket Isten törvénye és igazsága vezessen, akkor viszont, biztosak lehetünk, hogy a ránk bízottak sorsa is Isten kezében van. Ennek a megélése, megtapasztalása is biztonságot nyújthat a számunkra. De, akkor már aggódnunk sem kell az egyház miatt sem, hiszen ebben az esetben már nem úgy tekintek rá, mint evilági közösségre, hanem úgy, mint Isten közösségére, melyben a misztérium az, ami a meghatározó, éltető. De, akkor, a misztérium közvetítésének csak egyik járulékos eleme az, aminek a szentségi erőt tulajdonítjuk, mert a szentségnek van már ereje, és nem annak a tárgynak, amihez kötjük a szentség jelenlétét.

Egyetlen biztonságunk, és bizonyosságunk, ha hisszük az Életet! Benned adj számomra növekedést és életkedvet Istenem! Cselekvőképességet és örömöt, hogy általam is megszentelni képes lehess teremtésedet! Ámen