Ezt az evangéliumi részt nem szabad másként olvasni, mint szeretettel

Kiv 34,4b-6.8-9 - Vágott tehát két ugyanolyan kőtáblát, mint az előbbiek voltak, aztán felkelt az éjszakából, és fölment a Sínai hegyére, amint az Úr parancsolta neki. A két kőtáblát felvitte magával. Amikor aztán az Úr leszállt a felhőben, Mózes odaállt mellé, és kiáltotta az Úr nevét. Amíg az Úr elvonult előtte, azt mondta: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű, Ekkor Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát, és így szólt: „Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, járj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”

2Kor 13,11-13 - Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!

Jn 3,16-18 - Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.

Ezt az evangéliumi részt nem szabad másként olvasni, mint szeretettel. Mégpedig, azzal a szeretettel, amivel Isten hajol le hozzánk, teremtményeihez, gyermekeihez, és örököseihez. Hiszen Isten mindegyikünket egyenként, és egymás által is – hiszen ezért teremtette az embert közösségbe – megszentelni, boldoggá tenni akar; mi több: vágyakozik, sóhajtozik, óhajtja.

Na persze, ezzel a lelkülettel szabad csak forgatnunk az egész szentírást, hogy az javunkra és érdemünkre szolgáljon.

Ma, a Szentháromságos egy Isten ezzel a megszólítással ébresztett: „Rá kell jönnünk, rá kell döbbennünk hiányosságainkra, tátongó ürességünkre, majd vágyakozni és megengednünk, hogy Jézus kitöltse.”

Ebben a gondolatban, ezen eltűnődve, felismerhetem Isten háromszemélyű törődését az emberrel, és féltő aggódását az emberért. Akit jónak teremtett, és számára – érte, a világban, mindent jónak teremtett. Ebben a jóban azonban az ember számára, úgy ahogy önmaga számára is, fenntartja, megadta a szabadság jogot: azazhogy szabadon én, az Isten hasonlatosságára teremtett lény kialakíthatom a magam véleményét, még Isten szándéka iránti kritikát is megfogalmazhatok arról, hogy amit Ő jónak tart, az számomra valóban jó, vagy sem. Ebben a mindenhez való személyes viszonyban azonban Isten vágyakozza – nem elvárja –, hogy én, az ember felismerjem, hogy az Isten akaratából, szándékával mit ért azon, hogy jó. Ugyanakkor, Ő maga megingathatatlanul tudatában van annak a bizonyosságnak, hogy teremtése mindenestül jó!

Hol mutatkozik meg ebben a Szentháromságos törődés? Az Atya Isten pontosan azzal bizonyítja, igazolja végtelen, és a teremtett ember iránti szeretetét, hogy pazarlóan gazdag az egész teremtett világ. De, mert látja, hogy az ember a Teremtő szándékot nem képes felismerni, szándékáról bizonyosságot is ad. Mégpedig hihetetlen, elképesztő nagyvonalúsággal: emberré lesz. Kétséget nem hagyva arra, hogy minden teremtés felett álló hatalmát szentségében megalázni képes, testet ölt, anyagi természetté alázza magát, amiről bizonyosságot ad, hogy annyival kevesebb, mint Isten, hogy önmagát kiteszi a kísértésnek, amit a szabad döntés lehetőségében biztosít az embernek is. Ugyanakkor hajlandó áldozatra is. Önmagát, a Fiú személyében áldozattá tenni azért, hogy az embert felemelhesse a maga isteni közepébe. Teszi azt úgy, hogy bizonyítja az embernek, hogy anyagi voltán túli méltóságot adott neki, önmagából részt, a Lélek ajándékát, melyet az emberre bízott, hogy azt kiművelje, és felnevelje. A Fiúban már bizonyítottan: hogy az anyagi lét csupán kiindulási állapota az embernek. Elrendelés, Isten akarata az, hogy az emberré lett anyagi lét képessé lehet kitermelni magából azt a lelki embert, aki tulajdonképpen már képes az Isten teljességébe beleolvadni, Vele egyesülni, diffundálni. Isten, a maga állandóságát, a teremtett világ bizonytalan változásába – mely bizonytalanságot az ember által magának kikövetelt tudás szabad és garázda szemléletű alkalmazása tett azzá – bele permetezi. A tévedésekbe a tévedhetetlent bele lélegzi. Igen a Szentlélek által. Mert ennél jobb kifejezést nem talál rá, hogy számunkra érthetővé lehessen a hit reménye, ami a szeretetre elvezetni képes az embert, minden tévedése, ellenkezése ellenére is.

Bizony, végül is be kell ismernünk, hogy az Isten által megfogalmazott „mindet jó” fogalma Isten állandósult, és a világban háromságos jelenléte nélkül nem érthető, és nem is lehetséges. Ezért okoz gondot az ember számára a „jó” fogalma, amikor az Isten kiiktatva próbálja e fogalmat a maga számára értelmezhetővé tenni.

Uram Istenem, sietek hálát adni Neked azért, mert nem hagyod, hogy nélküled gondolkodjak a jó értelmezésén. Segíts meg engem, hogy a Te józanságod; Háromságos Egy Isten voltod tegye teljessé bennem békességedet, és szentségedet! Ámen