Ismerhetem-e Istent, ha még magamat sem ismerem?

ApCsel 13,44-52 - A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallja Isten igéjét. Mikor azonban a zsidók a sokaságot látták, elfogta őket a féltékenység, s káromlások között ellentmondtak annak, amit Pál mondott. Erre Pál és Barnabás egész bátran kijelentették: „Először nektek kellett hirdetnünk Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltóknak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr: „A pogányok világosságává tettelek téged, hogy szolgáld az üdvösséget a föld végső határáig”„ [Iz 49,6]. Mikor a pogányok meghallották ezt, megörültek, és magasztalták az Úr igéjét. Hittek is mindnyájan, akik az örök életre voltak rendelve. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. A zsidók azonban felizgatták a vallásos és előkelő asszonyokat, s a város első embereit. Üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. Ezek lerázták ellenük lábuk porát, és elmentek Ikóniumba. A tanítványok pedig elteltek örömmel és a Szentlélekkel.

Jn 14,7-14 - Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.” Ekkor Fülöp kérte őt: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” Jézus így válaszolt neki: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: „Mutasd meg nekünk az Atyát”? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.

Ismerhetem-e Istent, ha még magamat sem ismerem? Az Istennel való viszonyunkban töredékességünk, hiányosságunk oka legfőképpen az, hogy magunkkal is folyamatos vívódásban vagyunk. Békétlenségben. Aminek az oka pontosan az, hogy nem vagyok tisztában önmagammal sem. Képességeimmel, érzelmeimmel, jóra való szándékommal, hiányosságaimmal, stb. Ráadásul állandó mozgásban vagyok. Ezt a mozgást, mely változás, ráadásul a környezetem is generálja. Kihasználva azt, hogy befolyásolható vagyok, változtatható vagyok.

Istennek ez a csodálatos tette értünk, emberekért, hogy nem csak, hogy küld bennünket ebbe a változó, időben és térben is változó környezetbe, hanem képes maga is belépni, bele ereszkedni ebbe a bizonytalanságba. Beleártja magát is a kétségbe, a kísértés által "megfertőzött", szabad akarattal "terhelt" létbe.

Ezért figyelmeztet Jézus, lépten-nyomon arra, hogy alázat, kontroll alatti állapot nélkül nem vagyunk képesek a szeretet szabadságával mit kezdeni. Tehát: a szeretet Istenbe vetett hit, ismeret, remény nélkül nem létezhet. Az Istenről pedig a valós ismeretet egyedül Jézuson keresztül szerezhetem meg, aki valóságos, torzítatlan képet igyekszik adni Róla. Az Atyáról, Aki Benne lakik! Az Atya cselekszik Jézus által! Egyedül Jézus az, aki ezt elmondhatja magáról! Feltétel nélkülien! Mert bűn nélkül való!

De, ez a Jézus azt az életet éli elénk, emberek elé, amire alkalmassá akar tenni bennünket. Mi Jézus leginkább sajátja, mit ismerünk meg Róla, a szentírás soraiból? Azt, hogy mennyire valóságosan egy és oszthatatlanul egy, az Atyával. Mert semmi féle bűn, vagyis próbálkozása az önmegvalósításra az Atya akarata ellenében nem vált úrrá rajta!

Állítólag, és ez az állítólagosság Jézus óta állítható, az ember is képessé lehet rá, hogy eljusson a Jézushoz való hasonlatosságra. A szenteknél, a szentté avatási eljárásban vizsgálják azt is, hogy a szenté avatásra felterjesztett személyéhez milyen csoda köthető. Vagyis azt vizsgálják, hogy mi az, amiben a személy képes volt megközelíteni Jézus képességét, vagy nála nagyobbakat is, akár. Mert, bár nem lehet nagyobb a tanítvány mesterénél, de azért megtehet nagyobbakat is nála!

Ehhez az alkalmassághoz vezető út pedig az, amit Jézus mond a mai evangélium végén: „Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.” Jézus egyetlen szándéka, akarata, azzal, amit rábízott az Atya, az, hogy létével, cselekedeteivel, szavaival „megdicsőüljön az Atya a Fiúban”! Ebbe a szándékába, akaratába kell nekünk is beleállnunk. Kéréseinkkel tehát, azt kell megcéloznunk, hogy az, amit kérünk az olyan legyen, aminek teljesülése esetén mi magunk is hozzájárulhatunk – társulhatunk – Jézus akaratához, hogy megdicsőülhessen a Fiúban az Atya. Ehhez értenünk, ismernünk kell a Fiút! Ami nem mehet végbe rajtunk anélkül, hogy magunk ne tökéletesedjünk az által, hogy törekszünk a magunk megismerésére. A szálka és gerenda effektust kell működtetnünk. Mindenkit arra használni, hogy általuk megismerhessük magunkat. Mert embertársaink tükröznek bennünket. Már aki őszinte és igaz életet képes élni, és nem a maga hasznára használni bennünket. Bár, ha ezt felismerjük a másikban, akkor ő is hasznunkra válhat.

Bizony, nem szabad visszarettennünk Pál és Barnabás példájától: tenni a jót, jól, és közben alakulni; képessé válni a jóra, és a tökéletességre, szentté lenni!

Jöjj Szentlélek Úristen, gyúrj át, formálj! Tegyél bennünket józanná, életképessé az Atya számára, megdicsőülhessen általunk és velünk is, a Fiúval társaságban! Ámen