Jézus megpróbál heccelni is, csak hogy hitünket kifacsarja, kicsalja belőlünk

ApCsel 11,19-26 - Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.

Jn 10,22-30 - Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Jézus megpróbál heccelni is, csak hogy hitünket kifacsarja, kicsalja belőlünk. Mert a hit gyökereit Isten ülteti szívünkbe, amit viszont már nekünk, magunknak kell felfedezni, felismerni, majd gondozni, hogy bőven hozó termést teremjen. No nem magamnak, hanem Istennek, aki, ha eljön az aratás ideje, begyűjti szérűjébe a termést, a gazt, a konkolyt pedig tűzre veti.

Jézus szavai nyomán hangoznak el Barnabás szavai. Jézus így beszél: „Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Barnabás pedig így tanít: látva „Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban”.

Az állhatatosság gondolkodtat el, arról elmélkedem ma, összefüggésbe hozva Jézus szavaival. Az állhatatosságra el kell jutni valahogy. Honnan táplálkozik az állhatatosság? Az valami nagyon elszánt, tudatos bizalomra, hitre épülő magatartás. De hát akkor az a bizalom, az a hit, miből való? Nézzük csak Jézust. Azokat a szavakat, amiket kimond, milyen lélekből fakadnak, milyen erőt sugároznak? Fel kell ismernem legelőször is azt, hogy ha már ezen kérdésekhez eljutok, magamból fakadnak fel, akkor az már jelentéssel bír! Valaki piszkál, valaki csiklandoz, simogat, figyelmeztet, bujtogat ezeknek a kérdéseknek a felvetésére. Sietve kell megköszönnöm, felismerve e gondolatok szerzőjeként Isten végtelen kegyelmét, a Szentlélek bátorítását: ’merd feltenni kérdéseidet, hogy keresd rá a magam válaszát, melyhez utat mutatok neked Krisztusban.’ Ez az odahallgatás, amit bizonyossággal állít rólam Jézus. Mert ismeri övéit, tudja, hogy érzékenységünk az Atya iránt nem véletlen, nem esetleges, és nem tudattalan. Hiszen Jézus bizonyos abban – hisz Ő és az Atya egy (!) -, hogy az Atya vonzza azokat magához, akiket Neki adott. Jézus bizonyossága, biztonsága abban, amit mond, és amit tesz, az Ő és az Atya egységéből táplálkozik, forrásozik. És ebből táplálkozik az a vonzódás is, ami bennünk van, kiket Neki adott az Atya. Ez a vonzódás, ez a vonzalom, ha tudatosul bennünk, akkor már nem kérdezünk, hanem állhatatosságot kezd el növelni, kifejlődni. Az állhatatosság előbb, vagy utóbb, de követővé alakít, kell, hogy követőkké alakítson bennünket. Mikor már képesekké leszünk egymást is bátorítani, mert közösségre találunk Krisztusban, mely erő, és táplálék, hogy közössé legyen az utunk. Nem véletlenül mondja Jézus Lukács 16,8-ban: „Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál”. Elnéztem minap egy füves felvonulást, milyen „ügyesen”, rafináltan, képesek voltak magukkal ragadni tömegeket. És osztogatták a füves palántákat, terjesztették a maguk igazát, közben zenéltek, hangoskodtak, italt osztogattak. Szó szerint megrészegítették csalfa igazságukkal a tömegeket.

Amikor Jézus azt mondja rólunk, hogy „senki sem ragadja el őket a kezemből”, akkor ez nem biztosítás, de nem is ígéret, hanem tanúságtevés mellettünk Jézus részéről, aminek vagy képesek vagyunk megfelelni, vagy nem. De akkor megszégyenítjük Jézust, aki belénk helyezett bizalmával így magára marad. Ki nekem Jézus? Aki mellett kitartok állhatatos szívvel, vagy akit kihasználni próbálok kicsinyhitűen?

Jaj, nehogy az utóbbira ragadtassam el magam, vagy lehessek képes! Ments meg engem Uram, Atyám és Jézusom! Szükségem van kegyelmetekre, a szentlélekre, és arra, hogy magam mellett tudjam minden percben Jézust, a barátot, akiben biztos lehetek, hogy kiáll mellettem, és, aki Barnabásként akar engem küldeni! Nézd Uram, itt vagyok. De erőmet tőled várom, mert a magaméban már csalatkoztam, magamra már nem számítok, és nem is akarok építeni többé. Te legyél az én erősségem, a Te bizalmad tegyen engem állhatatossá a hitben és cselekvésben! Ámen