Úgy tűnik, hogy Jézus magáról beszél

ApCsel 11,1-18 - Az apostolok és a júdeai testvérek meghallották, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét. Mikor tehát Péter feljött Jeruzsálembe, a körülmetéltségből valók nekitámadtak, és azt mondták: „Bementél a körülmetéletlen férfiakhoz, és ettél velük!” Erre Péter hozzáfogott, hogy sorjában elmondja a történteket: „Joppe városában voltam és imádkoztam, amikor lelkem elragadtatásában látomást láttam. Valami edény ereszkedett le, mint egy nagy lepedő, a négy sarkánál fogva az égből, úgyhogy egészen elém ért. Mikor szemügyre vettem és beletekintettem, négylábú földi állatokat és vadakat, csúszó-mászókat és égi szárnyasokat láttam. Szózatot is hallottam, amely felszólított: „Kelj föl Péter, öld meg és edd!” Én azonban azt mondtam: „Távol legyen tőlem, Uram, mert közönséges vagy tisztátalan sohasem jutott a számba!” Erre másodszor is megszólalt a szózat az égből: „Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek.” Ez pedig három ízben történt, mire az egész újból visszaemelkedett az égbe. Akkor nyomban három férfi állt ott a házban, amelyben voltam. Cézáreából küldték őket hozzám. Ekkor a Lélek azt mondta nekem, hogy menjek velük minden habozás nélkül. Velem jött ez a hat testvér is, és beléptünk Kornéliusz házába. Ő elbeszélte nekünk, hogyan látta az angyalt, aki megállt házában, és így szólt hozzá: „Küldj Joppéba, és hivasd el Simont, akit Péternek is hívnak; ő olyan igéket hirdet majd neked, amelyek által üdvözülsz, te és egész házad.” Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: „János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni” [1,5; Lk 3,16]. Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek!”

Jn 10,11-18 - Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Úgy tűnik, hogy Jézus magáról beszél. De, valóban, csak magáról beszél? Valójában megszólít, közölni akar valami fontosat, velem. Én már hallottam azokat a szavait is, amiket a lábmosás alkalmával mondott: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” [Jn 13,15] Kibővítve, és meghallva a mai tanításához kapcsolódóan úgy hallom, mintha azt mondaná: »Ember voltomban nem vagyok különb nálatok. Tehát, ha azt mondom, hogy hatalmam van életemet odaadni és hatalmam van újra vissza is venni, mely élet emberi élet, akkor fogadjátok el példámat, és … „kövess engem!”; ne törődj másokkal, a másikkal, Te, kövess engem!«

Benne, Jézusban, Akiben egyszerre van jelen ember és Isten mivolta, a számomra hogy válhat ismertté? Azt mondja ebben a szentírási versben Jézus, hogy " ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát". Jézus azt mondja, hogy az Atya, Ő, és mi mind egy nagyon szoros, és közvetlen közösségben vagyunk. Érzem ezt, érezzük mi ezt? Vagy, egyáltalán érezhetjük mi ezt?

Feltételezem, hogy Jézus a maga istenségéből eredő bizonyossággal állítja ezt, ezért nem téved. Akkor, egyetlen pontja a bizonytalan az állításának: én, az ember. Aki sokkal inkább élek a világ vonzásában, mint az Atya vonzásában. Ő, Aki parancsot fogalmaz meg, a szeretet parancsát, melyben ismeretre juthatok, ahogy jutott Jézus is a Atyával. A szeretet az – az Atya szeretete (!) – ami ismeretre juttathat engem, és bennünket, Jézussal és az Atyával! Ezért főparancs a szeretet parancsa. Mert abban nincs képmutatás, álnokság, számítás, és semmi olyan, ami félrevezetheti ismeretünket. Csakhogy, mi ebből az ártatlanságunkból „kinőttünk”. A gyermeki, ösztönös, őszinte, szűzies szeretet állapotát elvesztettük. Bármi okból is. Jézus, ehhez való visszatalálást sürgeti, sőt, erre ad példát. Amihez fel kell adnom – tudatosan, vállalva, felnőtt őszinteséggel – már nem ösztönösen azt, amit felépítettem magam számára, hogy e világban, biztonságban érezhessem magam.

Akik már életünk ifjú évein túl vagyunk, már tudjuk, értjük, honnan kell visszafordulnunk, visszatalálnunk, hogy a testi emberből lelki emberekké lehessünk. Mert hatalmam lehet. De ez a hatalom nem arra való, hogy a világot legyőzzem a magam hasznára, hanem arra, hogy magamat legyőzzem, Isten dicsőségére. Ami nem jelent mást, mint azt, hogy életemet adjam az Atyának, Jézus példáját követve. Magamtól, önzetlenül, hogy majd visszavenni is képessé lehessek. Mert aki nem képes magától odaadni bármit is, az nem képes elfogadni sem mástól ajándékot. Ez igaz ember és Isten viszonyában is!

Lemondani magamról, segíts nekem Istenem! De, hogy Neked ajándékozni legyek képes magam. Még úgy is, hogy azzal együtt embertársam előtt is képes legyek megalázni magam! Legyél Istenem, az én számomra, Jézus Krisztus által, minden kegyelem forrásává, és kegyelmeid által életemmé! Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Ámen