Kétségbe vonható-e Isten jó szándéka

ApCsel 3,1-10 - Péter és János pedig felmentek a templomba a kilencórai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.

Lk 24,13-35 - Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.” Erre ő azt mondta nekik: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

Kétségbe vonható-e Isten jó szándéka azzal, hogy a Fiút e világba küldte, majd halálra adta; de feltámasztotta, „hogy bemehessen dicsőségébe”?

Ehhez kapcsolom Péter bizonyságát, amiről az olvasmányban olvasunk: „amim van, azt neked adom”. Péter megértette Jézus küldetéséből azt a lényeget, hogy az Atya mindent kész átadni általa – Jézus által - az embernek, amije csak van, ha azzal megigazulttá képes tenni az embert! Jézus maga mondja főpapi imájában: „Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, s ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem.” [Jn 17,7-8].

Ugyanakkor, Jézus mondja, hogy én vagyok „az út, az igazság és az élet” [Jn 14,6], tehát, Ő nem csak eljutni bírt abba a dicsőségbe, ahol volt, mielőtt közénk jött, hanem elvezetni is képes mindazokat … „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” [Jn 14,23]

Ahogy láttuk, Jézus út, melyen vezet bennünket, de abban az igazságban teszi ezt, ami nem az övé - az emberé, hanem azé, aki az Isten, mert azt hirdeti, amit az Atya küldött vele, általa. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” [Jn 18,37].De életről, életet adó igazságról van szó, „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” [Jn 10,10].

„Ellentétben áll tehát a törvény Isten ígéretével? Egyáltalán nem. Ha a törvénynek lett volna éltető ereje, akkor valóban a törvényből fakadna az igazságosság.” [Gal 3,21]

Beteljesült az ígéret! Már a kereszten. Ahogy minden gondolat, szó, cselekedet, és mulasztás a halálban válik teljesedetté, úgy a halál előtt váltható meg! Ami megváltásra jut, az juthat dicsőségébe! A törvény tehát nem áll önmagában, de igazodási pont, hogy az igazságra jusson az ember, akit a szeretet vezérel.

Bizony, Isten jósága határtalan, mérhetetlen, és bőséges. Pazarló nagyvonalúsága arra adjon számunkra bátorítást, hogy keressük azt, ami Hozzá köt bennünket, és ami elvezet bennünket a Vele való közösségre.

Hogy ne legyen hiábavaló az áldozat, amit Isten - az Atya és a Fiú - hoz meg, nap, mint nap az emberért!

„Igazságosságod, mint Isten hegyei, ítéleteid, mint a tenger mélye, Uram, embernek, állatnak, te vagy éltetője.” [Zsolt 36,7]. Legyen dicsőség Néked! Ámen