A három nap borzalma a bizonytalanság

Iz 52,13 - 53,12 - Íme, sikert arat szolgám, magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz. Amint sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje, alakja nem hasonló az emberek fiaihoz, úgy ámulatba ejt majd sok nemzetet, királyok fogják be előtte szájukat, mert olyat látnak, amiről nem beszéltek nekik, és olyat vesznek észre, amiről nem hallottak. „Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét.” Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Sanyargatás és ítélet után vitték el; és sorsával ki törődik? Mert kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Istentelenek között adtak sírt neki, és gazdag mellett, amikor meghalt, bár nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában. De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza. Ezért osztályrészül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnösök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.

Zsid 4,14-16; 5,7-9 - Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.

Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki [Iz 45,17G].

Jn 18,1 - 19,42 - Miután Jézus ezeket elmondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert; oda ment be ő és a tanítványai. Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival. Júdás tehát, miután magához vett egy csapatot, s a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, odament lámpásokkal, fáklyákkal és fegyverekkel. Jézus pedig, aki tudott mindent, ami várt rá, eléjük ment, és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azt felelték neki: „A Názáreti Jézust.” Ő azt mondta nekik: „Én vagyok.” Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Erre ismét megkérdezte őket: „Kit kerestek?” Azok pedig azt mondták: „A Názáreti Jézust.” Jézus megismételte: „Mondtam nektek: Én vagyok! Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni!” Be kellett teljesednie az igének, amelyet mondott: „Akiket nekem adtál, azok közül senkit sem vesztettem el.”

A három nap borzalma a bizonytalanság:
a hit árvasága, a reménytől fosztottsága, és a szeretet hiánya.
Kik feltámadtunk Vele és Benne, hogyan is érthetnénk ezt?

Mégis, el kell időznünk ennél a történelmi pillanatnál. Az események sodrásában jutunk el a már megfeszített lábaihoz, ahol – mire felocsúdunk - fogad bennünket az az irtóztató csend, ami a halál árnyékában elmélkedésre indít: mi történt, mi történik, mit keresek én itt, és hol a helyem ebben a pillanatban?

Azzal már nem bajlódom, hogy hogyan történhetett ez meg, hiszen János már a 12. fejezettől olyan érzékenyen, és részletességgel írja le Jézus készülődését, amiből maga Jézus teszi világossá, egyértelművé működésének következményét.

„Hat nappal húsvét előtt” [Jn 12,1] kezdődik Jézus visszaszámlálása. Amikor Betániában, Lázárnál búcsúvacsorán van. Másnap Jeruzsálembe indul. Bevonulása már értetlenséget kelt tanítványaiban (l.:12,16), után elsőként Fülöp tanítványainak, idegeneknek mondja el, mi lesz ennek az ünnepnek ettől kezdődően a lényegévé. Jézus hihetetlen józansággal, tudatossággal, és tárgyszerűen magyarázza el, hogy aminek meg kell történnie vele, annak mi az értelme (l.:Jn 12,23-29). Persze, akik az események előtt hallják Jézust, nem értik, és nem is érthetik, mire utal. Hiába Izajásra való hivatkozása, a farizeusok így sem fogják fel kicsoda Ő. Talán olyan szavakat használ Jézus, amiket eddig, a jövendölésekből nem ismerhettek, vagy nem voltak azok a szavak rájuk hatással?

Pedig, ott valami történt, amit János úgy rögzít, hogy: „Erre szózat hallatszott az égből: „Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem.” A nép, amely ott ácsorgott, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” [Jn 12,28-29]. És Jézus figyelmezteti az őt körülvevőket: „miattatok” hangzott ez el, hogy értsétek. Jézus még mindig nem azzal törődik, ami Vele fog történni, hanem azt mondja: „ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” [12,32]

Jézus látja azt is, hogy itt már együtt van a világ gonoszsága, együgyűsége, ami értetlenséget kohol szavaiból. Ennek ellenére még mindig megpróbálja megértetni azt, amit rábízott az Atya: „Aki sötétben jár, nem tudja hova megy. Amíg veletek van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.” Ezeket mondta Jézus, aztán elment, és többé nem mutatkozott.” [12,35-36] Jézus világosan látja, rajta itt, már nem segíthet semmi, hát akkor legalább még kihasználja azt az időt, ami megadatik a számára. És lám van értelme, észreveszi a tanácsban, hogy sikerül megingatni, megosztani őket (l.: 12,42-43). De, aki nagyobbra tartja az emberek bizalmát, és e világi hatalmát azt nehéz megváltoztatni. Ezért mondja Jézus másutt, hogy nehéz dolga van a gazdag embernek, könnyebb átjutni a tevének a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába.

Itt jön Jézusnak egy nagyon mély és sokat mondó tanítása, ami irodalmilag és bölcsesség dolgában is szép, megszívlelendő. Érdemes eredetiben idézni: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött, s aki lát, azt látja, aki küldött. Világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon.” [Jn 12,44-48]

Még mindig húsvét ünnepe előtt vagyunk, a 13. fejezetben, ott lehetünk az utolsó vacsoránál, a lábmosás eseményénél. Aminek lényegét a cselekedet misztériuma jelenti: áldozatot kell vállalni annak, aki szolgálni képes: „Példát adtam” [13,15], a példa azt jelenti, hogy bemutatja, valóságosan, elvégzi azt, amire a szolgálatban megbízást kap. Nem hatalommal, paranccsal, de alázattal, engedelmességgel. „Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.” [13,16] Mert amit cselekszik, nem annak teszi, akivel teszi, de nem is önmaga javára, hanem azért teszi, aki arra bizalmat szavazott Neki. Talán, erre utalt Jézus, amikor így folytatja: „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” [13,17]

Még ugyanebben a fejezetben beszélni is kénytelen arról az árulásról, amiről egyedül maga, Jézus tudja azt, hogy mit fog jelenti a számára. Jézus láthatóan fontosnak tartja azt, hogy megjövendölje és a próféták jövendölését igazolja. Talán erre gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik.” [Mt 5,17-18] Jézus komolyan veszi a zsidók törvényét, és most teljesíti be!

Jézus elméje teljesen tiszta, szerintem borzasztó magas intelligenciával bíró személyiség volt ahhoz, hogy ennyire következetes tudjon lenni, még akkor is, amikor már érzi a vesztét. Nem észlelni rajta semmi változást, ami a rá váró események ismeretében, személyiségében változást idézne elő! Arra is képes, hogy maga biztassa Júdást: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” [13,27]. Persze, hogy akik körülötte voltak csak zavarodottsággal nézték az eseményeket, és nem értették mi történik.

De, el kell még itt azt is mondanunk, hogy amikor Jézus azt mondta, hogy „példát adtam” – számotokra - számomra is -, akkor azt arra is értette, amit később a 13. fejezet végén mond: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti.” [13,31-32]. „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” [13,34-35]. Jézus, lám, nem szereplő, valóságos történelmi szereplő, aki éppen ezért nem esik ki a „szerepéből”, elkötelezettje az Atyának, Istensége hatalmában van embersége teljes mértékben. Arról a szeretetről képes most, itt beszélni, ami élete volt, és amiben telt munkássága. Meggyőződve arról, hogy az helyes, az Atyának szentelt élet.

A 14. fejezettől kezdve megint csak elkápráztat bennünket Jézus. Csodálatos, összefoglaló tanítást, a saját nekrológját mondja el az apostoloknak – és nekünk is -, mely tart a 16. fejezet végéig. János nagy műve, hogy ezt összefoglalta a számunkra!

Higgadt Mester, aki nem veszíti el lélekjelenlétét, és nem érezteti azt sem, hogy szorítaná az idő, és az elszámoltatása. Képes még Ő nyugalomra inteni, és ezt a nyugalmat, békességet sugallja számomra, minden keresztény számára. Arra az időre is, ha üldöztetést kell elszenvedni: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! … Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek.” [14,1-2]. Bizonyítékát is adja, hogy ez nem üres fecsegés: „ismeritek oda az utat, ahová megyek.”[14,4]. Hiszen, én magam „vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.” [14,6-7]. Szuggesztív erővel magyarázza, bizonyságot adva rá, hogy biztonságban vagyunk, ha Vele vagyunk és maradunk. De, mert aki látja a Fiút, az látja Atyában is. „A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem.” [14,10-11].

Elképzelem Jézust azok társaságában, akikre készül rábízni, ráhagyni mindent, amit az Atyától Ő kapott azért, hogy velünk, emberekkel elhitesse, megértesse, milyen kapcsolatra vágyakozik, törekszik velünk az Atya. Jézus azt a bizalmi kapcsolatot építi itt, az utolsó napjaiban, amiben Ő van az Atyával. Közösséget épít. De egy olyan közösséget, melyben összeér ég és föld. Próbálja értetni, hogy nincs két világ, Isten országa jelenlétünkben található mag, ha elfogadjuk azt, hogy kiválasztottak vagyunk rá, hogy ezt megéljük, megélhessük, és erről bizonyságot adjunk a világnak.

Ugyanakkor érzi Jézus, és világosan tapasztalja, hogy azok, akikre rábízni kénytelen Istenazonosságunkat, nehezen fogjuk fel, mert a világ roppant nagy erővel, hatalommal, és erőszakosságával, gőgjével az ellenkezőjét sugallja. Szomorúan veszi talán tudomásul Jézus azt is, hogy ki miben hisz, aszerint cselekszik. Ezért tanítványai hitét magára akarja vonni: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, … amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” [14,12-14]. Akaratlagosságunk kell, hogy találkozzon az Atya akaratlagosságával, ahhoz, hogy megszentelődjön a világ! Erre csak mi, azok az emberek lehetnek képesek, akik hajlandók élni Isten ígéretével, Igéjével és igazságával. Jézus ennek a valóságnak a része, és ennek a valóságnak részesévé tesz bennünket, akik hitünkkel követni vagyunk képesek Őt.

Jézus biztosra akar menni, ezért mindent meg akar tenni, ami garantálja azt, hogy megdicsőüljön általa az Atya – amire még vissza szeretnék térni![1]

Ezt sem egyszerűen, hétköznapi módon teszi meg, hanem olyan „fészekbe ágyazza, helyezi el tudatosítva szándékát”, amelyben biztosítottnak látja, hogy kikelhet a tanítása. Ezért így szólít meg bennünket, tanítványait: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad.” [14,15-16] Jézusnak ez a tanítása nagyon fontos, míg világ a világ, és amíg a hite által ember képes lehet az örök ígéret emlékezetére! De ez a tanítás csak és kizárólag azok számára válhat értékké, akik Istenben bíznak, és hiszik, hogy Jézus Krisztust az Atya küldte a világba. Mert az Igazság Lelkét - e fogalmat és a fogalom értelmét -, csak „ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad.”

Nagyon tömény tanítás ez, amit János ránk hagyott. Tulajdonképpen, Jézus egész tanításának, küldetésének a sava borsa ez. „Nem hagylak árván benneteket, … a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd. … majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. [14,18-21]. Ez az az Ígéret, ami az Igazság Lelke által nyer bennünk bizonyságot. Ez a közösség az, amiben minden hívőnek hinnie kell, személyesen. Hogy én közösségben vagyok Jézussal, és általa az Atyával. Igen, egy asztalhoz ülhetek a Szentháromságos egy Istennel! Emberként így válok Isten országának részévé. Ami egyedül rajtam múlik, az én hitemen és az én tudatomon, melyet szabad akaratommal váltok közösségivé Istennel.

De, hogy a leglényegesebbet belénk sulykolja, megismétli Jézus: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. ^… A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.” [14,23-24]; „a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” [14,26-27].

Jézus azt is megérti, hogy nehéz hinni abban, amit nem látunk. Azonban nyomatékosítja, hogy mindannak amit most jövendöl, az az értelme, hogy akkor, amikor megtörténik, bekövetkezik, akkor azt azért higgyük el, mert hiszünk Jézusnak, aki már ezt időben megmondta. A másik szerepe az elmondottaknak, a tanításnak, a kinyilatkoztatásnak az, hogy „a világ így tudja meg, hogy szeretem az Atyát, és végbeviszem, amivel az Atya megbízott.” [14,31] Jézus növel és nevel is egyszerre. Csak azt ne mondja az ember, hogy neki erre nincs szüksége. Mert, ha ezt állítja, akkor csupán arról tesz bizonyosságot, hogy együgyű.

És, még mindig van három fejezet az előtt, hogy elfogják, elítélik, megkínozzák, a golgotára megy, ahol keresztre feszítik, és végül meghal.

Ha ezeket a Jánosi fejezeteket magunkévá tesszük, és ebben a tükörben szemléljük Jézust – ami még mindig csak homályosan és tükör általi látás -, mondhatjuk azt, hogy „Jézus életem, erőm, békém, Jézus társam, örömöm. Benned bízom, Te vagy az Úr”!

(De, majd folytatom még.)