Ma, ezen tépelődök

Iz 50,4-7 - Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét, hogy támogatni tudjam szóval a fáradtat. Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam, mint a tanítványok. Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg.

Fil 2,6-11 - aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.

Mt 26,14 - 27,66 - A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése Szent Máté szerint.

Ma, ezen tépelődök, hogy kiüresíteni önmagamat. Amikor elkezdődik az az áldozat, amely Isten áldozata az emberért. Bizonyságot, az egészen önmagát feláldozni kész Isteni áldozatot mutat be, hogy megértsem azt a szövetséget, amit nekem ajánl, kínál fel Isten! Ami nagyon jellemző az életünkre, mondhatnám, hogy Isten fintora, fricskája, hogy az embertől veszi ki, fogadja el, a maga áldozatát Isten. Képes Ő annyira megalázkodni, kiüresíteni magát; elfogadni és elviselni az embertől a becsmérlést, a gyalázkodást, végül kivéreztetését, hogy azt merje és bírja mondani az ember, hogy ’én győztem’, ’térdre kényszerítettem Istent’, stb. Vagyis, Isten elfogadja, megengedi, hogy az ember olyan mélyre süllyedjen, ahol képes rádöbbenni, hogy innen nem képes magától felállni. Nincs visszaút, ha, valaki nem irgalmaz, nem kegyelmez neki. És végül Isten kierőszakolja tőlem, azt a bűnbánatot, azt a ’kérlek bocsáss meg!’ esengő, könnyekbe fulladó, megalázott és elcsukló könyörgést, amikor, és ahol én magam döbbenek rá, hogy az ember nem Isten alázta meg. Mert a megaláztatás, a meggyalázás visszaszáll arra, aki elkövette azt!

Ez a hét, ami most következik, és ami a mai nappal kezdődik el, a magasság és a mélység kontrasztjának megtapasztalásától válik hangossá, félelmetessé, ijesztővé. De nem kerülhető el! Pontosan azt a tanulságot jelenti a számomra, hogy ennek megélését az teszi az ember számára elviselhetővé, hogy Isten az ember általi megaláztatásában sem veti meg, veti el, útálja meg, vonja vissza, bontja fel szövetségét teremtményével, akit képére és hasonlatosságára teremtett! Isten, ebben a történésben válik az emberszámára nyilvánvalóvá, hogy „irgalma örökké megmarad”!

Bizony, feleleveníthetjük százszor, ezerszer is Krisztus szenvedésének a történetét, ami Jeruzsálemi bevonulásával kezdődik – ezt mi, az utókor kell, hogy beismerjük, bevalljuk magunkat minősítve – de színdarab, színjáték lesz csupán, ha abból nem világlik ki a számomra, hogy mennyire sajnálatra méltó, mennyire szégyenletesen képmutató, értetlen, együgyű, önimádó az ember. Hogy mennyire szüksége van a bűnbánatra, és a bűnbocsánatra. Arra, hogy kiüresítse őt az Isten, megátalkodott önsajnálatából, és öntömjénezéséből.

Uram, Istenem, én Édes Atyám, kérlek, terelj, hogy ezt a hetet, a Te jelenlétedben, és jelenvalóságodban, a magam megaláztatásában és neked odaáldozásomban élhessem meg, elhagyva, elengedve mindazt, amihez ragaszkodom, ami tőled elválaszthat! A Te szereteted éltető erőmmé váljon, hogy megtanuljam a Te ajándékaidat dicsőségedre használni! Ámen