Jézus megvilágítja azt, ami embert megkülönbözteti az emberré lett Istentől

Kiv 32,7-14 - Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: „Menj le hamar, mert vétkezett néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről! Hamar letértek arról az útról, amelyet mutattál nekik: öntött borjút készítettek maguknak, imádták azt, áldozatokat mutattak be neki, és azt mondták: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!” Aztán így szólt az Úr Mózeshez: „Látom már, hogy keménynyakú nép ez! Hagyj engem, hadd izzék fel haragom ellenük, hogy eltöröljem őket, és téged tegyelek nagy nemzetté!” Mózes erre így kezdte kérlelni az Urat, az ő Istenét: „Miért gerjedne fel, Uram, haragod néped ellen, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről, nagy erővel és hatalmas kézzel? Kérlek, ne mondhassák az egyiptomiak: „Álnokul kivitte őket, hogy megölje mindnyájukat a hegyekben, és eltörölje őket a földről.” Szűnjék meg haragod, és légy kegyelmes néped gonoszságával szemben! Emlékezzél meg Ábrahámról, Izsákról és Izraelről, a te szolgáidról, akiknek megesküdtél önmagadra: „Megsokasítom utódaitokat, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet, amelyről szóltam, utódaitoknak adom, s birtokolni fogjátok azt örökké!” Megengesztelődött erre az Úr, és nem tette meg azt a rosszat, amelyet népe ellen mondott.

Jn 5,31-47 - Ha én tanúskodom magamról, tanúságom nem érvényes. Más az, aki tanúskodik énrólam, és tudom, hogy igaz az a tanúság, amelyet rólam tesz. Ti Jánost kérdeztétek, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberek tanúságtételére, csak azért mondom ezeket, hogy üdvözüljetek. Ő égő és világító lámpás volt, ti pedig csak ideig-óráig akartatok örvendezni az ő fényében. Nekem nagyobb bizonyítékom van Jánosnál. A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a művek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem. Rólam az Atya tett tanúságot, aki küldött. Ti soha az ő hangját nem hallottátok, sem arcát nem láttátok, és az ő igéje nem marad meg bennetek, mert nem hisztek annak, akit ő küldött. Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam; ti azonban nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Emberektől nem fogadok el dicsőséget. Rólatok viszont tudom, hogy nincs bennetek Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem. Majd ha más jön a maga nevében, azt elfogadjátok. Hogyan is tudnátok hinni ti, akik egymástól kaptok dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van, nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál! Van aki vádol benneteket: Mózes, akiben reménykedtek. Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, hogyan hisztek majd az én igéimnek?”

Jézus megvilágítja azt, ami embert megkülönbözteti az emberré lett Istentől. Meg kell magyaráznom, az itt használt ember fogalmát, hogy egyértelművé tegyem, amire gondolok. A földi lény, aki Istentől való, transzcendens részét leminősíti, vagyis, elértékteleníti, lekicsinyli, azt illetem "ami ember" címzéssel. Hiszen, az ilyen emberi lény megcsúfolja Isten szándéka szerinti teremtményét, akit embernek nevezett. Jézus pontosan arra próbálja rá irányítani a figyelmet, hogy nekünk, embereknek vissza kell találnunk valós és igaz viszonyrendszerünkhöz, Istenhez. Nekünk nem egymásnak kell megfelelnünk, hanem Istennek.

Tévedésben él az ember, amit úgy is fogalmazhatunk, hogy szereptévesztésben. Ami már ott kezdődik, hogy önmagunkhoz való viszonyunk, és a világ szereplőihez való viszonyunk eltorzult. Az érdekes ebben a dologban az, hogy mindezt pontosan az ember generálja, és talán pontosan azért, vagy abból a félreértelmezéséből, hogy azt éli meg - és nem gondolom, hogy tudatosan -, hogy ember számára mindig az a jó, ami éppen ebben a pillanatban jó a számára. Pedig, a pillanat megélésének értelme pontosan az, hogy minden pillanatnak van következménye. Az embernek önmagában, de környezetében, és talán az egész teremtésre vonatkoztatva is. Amit azonban csak akkor képes felfogni és érteni, ha tudatossággal éli meg jelenvalóságát, úgy, mint aki a rendnek és a rendezettségnek a része.

Miközben összefüggések következménye, következtethető belőle a következménye! Láncolat részei vagyunk! Bűnünk súlya ez, hogy elvesszük másoktól azt a lehetőséget, hogy tisztán, őszintén, becsülettel, szentül élhessenek. Ezt a felelősséget próbáljuk magunkról lerázni, de a valóság az, hogy senki nem osonhat el Isten ítélőszéke előtt, így nem kerülhetjük el a megítéltetés szavait; hogy ránk fogják olvasni hibáinkat, vétkeinket. Tehát, azért, hogy ezt elkerüljük, oktalanság tagadni Isten létét. Ez nem más, mint struccpolitika. Amiről nem veszek tudomást az nincs? Ez nevetségessé teszi Az Embert. Miért tesszük magunkat nevetségessé? Talán ez minden pótcselekvésünk oka, hogy megpróbáljuk magunkat felmenteni, mentesíteni a felelősségünk alól, a nevetségessé válás alól. Tehát, éppen ezért önmagunkat, önmagunkkal akarjuk kibékíteni. Fából vaskarika!

Valamit értékítéletünkben elhibáztunk, talán éppen a fentiekből erednek kórós és ártalmas, önpusztító függőségeink, bizonytalanságaink, hibás világlátásunk, emberi gyengeségeink, melyeket aztán a gonosz kihasznál, felhasznál ellenünkre. A „kihasznál” szó takarja mindazt a visszaélést, amiket a média, az elanyagiasodott világ, gazdasági haszonszerzési célból, vagy, bármilyen más üzleti önös érdekből az egyén, a személyiség ellen fordít. Mert ez mind olyan érdek, mely a személyiséget lerombolva, valamilyen csoport érdek alá rendeli az embert. A szabad akaratot, a szabad döntéshozatalt, az egyén rendelkezési jogát, erkölcsi és morális érdekét egy szűkebb csoport érdekének rendeli alá, amihez semmi eszközt nem átall igénybe venni az ember, aki inkább „ami”, ahelyett, hogy lenne és lehetne „aki”. Emberségemben felelős vagyok azért, hogy ember legyek. Tisztelve magamat, és magamban minden embert; de, mert tudomásul veszem, elfogadom és tisztelem azt, hogy Van egy magasabb rendű lény, és kultúra, mely teremtett, és mely teremtő mivoltában képes mindent egészben, idő és tér nélküli jelenvalóságában szemlélni, átlátni, érteni, anélkül, hogy személyiségével ártani képes lenne annak, ami van. De ennél is tovább mehetünk az iránta való tiszteletben: hiszen nem elég az, hogy ártani nem képes; mert pozitív a megközelítése minden iránt, a mindenség iránt; képes mindent korrigálni mit teremtménye elvét, hogy az egész, a teljesség teljesedésbe mehessen. Azonban a szándékos szembeszegülést is helyi értéken könyveli el veszteségnek. Amit úgy kell értenem, hogy én, a bűneimért a magam következményeit el kell szenvednem. Bizony ítéletünket már akkor vonjuk magunkra, amikor a bűnt elkövetjük. Viszont, Isten, csak a végén von egyenleget. Ezt jelenti a kiengesztelődésre, irgalmasságra vonatkozó kinyilatkoztatása, ami nem ígéret! A kettő fogalom nem egyező és nem egyenértékű. Isten nem ígérget semmit, Ő kinyilatkoztat, és kinyilatkoztatásakor az már teljesülésbe is megy. Vagy már teljesülésbe is ment, ahogy azt tegnap megállapítottuk, hogy Jézus szavai visszahatnak a már megholtakra is.

Bizony Isten szerepe az ember életében sokkal természetesebb, és átfogóbb, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást, mint ahogy az ember, a maga megszokott, és elhibázott világában ezt hinni szeretné. Ezért fontos különbséget tenni az ember hite és az Istenbe vetett hite között. Ne próbálja ember lehúzni magához Istent, merjen elrugaszkodni inkább a földtől, és felkapaszkodni Hozzá, Aki felemelni akarja magához az embert. Kegyelemmel, kiengesztelődés szándékával, irgalmas szeretettel.

Kérem Uram, hogy a Te végtelen irgalmadban ölelj magadhoz, és ne engedd, hogy bárki, akár csak önmagam vágyai, kísértések kiszakítsanak szeretetedből! Ámen