Jézus a törvényt beteljesíteni jött.

MTörv 4,1.5-9 - Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad. Tudjátok, hogy parancsolatokra és rendeletekre tanítottalak titeket, amint az Úr, az én Istenem parancsolta nekem, hogy szerintük cselekedjetek azon a földön, amelyet elfoglalni készültök. Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: „Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.” Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok? Gondosan vigyázz tehát magadra és lelkedre: el ne feledd azokat a dolgokat, amelyeket tulajdon szemed látott, ne távozzanak szívedtől egész életedben, ismertesd meg őket fiaiddal s unokáiddal.

Mt 5,17-19 - Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.

Jézus a törvényt beteljesíteni jött. Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében ezt a következtetést mondja ki: „A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” [Róm 13,10]

János pedig folytatja Pál apostol gondolatát: „Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. [8-10]

Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk. [12]

Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. [16]

Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket.” [1Jn 4,19]

Valójában azt kell mondanom, amit Richard Rohr mond: „Teológiai értelemben és a valóságban már most egységben vagyunk Istennel. Nagyon nehéz azonban elhinnünk, vagy megtapasztalnunk ezt, ha nincs pozitív identitásérzetünk, nincs elég bátorságunk, nincsenek szilárd határaink, hogy befogadjuk a misztériumot, és alig van mély vallási élményünk.” Bár én megkülönböztetem a vallási élményt és a hit élményét, ezért én mély hit élményt értek Rohr szavain.

Mert az, akinek nincs Isten szeretetéről – nem általánosságban, hanem személyes szeretetéről – mély, saját, és meggyőző élménye, az hogyan tisztelhetné Isten törvényeit? Erre a szintre eljutni út, melyet végig kell járni mindenkinek magának. Ami tudatosságot igényel. Pozitív identitásérzet: pozitív önbecsülés, vagyis magamban tisztelni azt, aki Isten szándéka, akarata szerint vagyok. Nem viaskodva, ágálva, harcolva, szégyenkezve azon, aki vagyok. Igen, ebben is benne van az, hogy elfogadása annak, ami van, és ezt úgy, olyan tudatossággal tenni, ami a szeretet engedékenysége, szabad akarattal belehelyezkedésem a valóságomba. Amit János apostol mond: azért szeretem magamat, és magamban Istent, mert Ő előbb szeretett engem. Ez lehet mindennek az alapja, innen lehet elindulni a személyiség fejlődésben: az elfogadás, a befogadás. Igen, bizony, ehhez bátorság kell. Az elfogadása annak, hogy engem lehet szeretni, ahhoz bátorság is kell, a szeretet elfogadása kiszolgáltatottság, másképpen nem lehet elfogadóvá lenni, csak úgy, ha szélesre tárom az ajtómat, tudva, hogy azon bárki beléphet. De, ha bárkit merek beengedni, akkor arról tudnom kell, hogy kit hogyan fogok fogadni. Kit milyen közel engedek magamhoz, kinek milyen helyet kínálok az én otthonomban. Ezek a nagyon személyes, és tudatos határimnak a meghúzása. Ki ülhet mellém, ki az, akinek mindjárt az ajtónál adok helyet, mert szeretném, ha magától rájönne, hogy itt nincs helye nálam. Vagy ő változik az én igényeim szerint, vagy jobb, ha távozik. Ugyanakkor, ki az, akit szívesen és örömest látok, sőt átölelem, és kérem, hogy maradjon. Valójában az az igazi identitás, amikor ismerem magam, és tudom már azt, hogy mi az, ami javamat szolgálja, és mi az, ami nem. De ezt, csak akkor fogom megtudni, ha bátran, mindenki számára kitárom az ajtómat. Nekem dolgom, a magam jól felfogott érdeke kívánja azt, és felnőtt felelősségemet, tudatosságomat bizonyítja az, ha képes vagyok döntéseket hozni, melyek az én érdekeimet szolgálják. Nem vagyok felnőtt, önálló és szuverén személyiség, ha mindig azt várom, hogy mások döntsenek helyettem. Vállalnom kell a döntések felelősségét. Ehhez is bátorság kell, de a szeretettel megélt bátorság, és nem a dafke, a csak azért is, vagy a gyűlölet adta bátorság. Talán itt, ebben az életállapotban juthatunk el oda, hogy ráérezzünk a titok súlyára, a beavatottságunkra. Amikor megérezhetem, hogy Isten elfogad, mert már belesüppedtem a döntéseim okozta csalódásaimba is, megéreztem, hogy milyen a bűn súlya, melyet nem akartam, de mert döntéseimről csak utólag derül ki az, hogy jó, vagy rossz volt.

Akkor, csak akkor fogom felfedezni azt, hogy Isten mennyire szeret, hogy nem dob el magától akkor sem, ha rosszul döntöttem, ha bűnt követtem el, ha tévedtem. Én mondhatom azt, hogy nem szeret az Isten, de csak azért mondok ilyet, mert kishitűségem fejemre nőtt. Mert a tapasztalásom ezzel az állításommal szembe fog menni: meg fogom tapasztalni, hogy jé, még mindig szeret az Isten. Ez az a titok, amit mindaddig nem fogok megtapasztalni, míg nem merek egómmal megvívni, megalázni magamat. Ekkor válok valójában nagykorúvá, amikor hitemben is elérek erre a felismerésre, felnövök. Meg kell tapasztalnom, hogy kiben és miben hiszek, hogy majd e tapasztalat által indulhassak el Krisztussal a közös utunkra, igazságban az életre. Ezért mondom, hogy ez a hit mélységes tapasztalása, ami útra állít. Hogy a törvény többé ne fájjon, sőt, könnyűvé legyen a számomra. Mert ebben az életállapotomban már örömmel fogok megfelelni a törvénynek. Már én fogom akarni, hogy megfelelhessek.

Rá fogok ébredni, ha ide eljutok, hogy valóságos és közös világban élek Istennel. A vele való közösség nem valami jövendő életforma, amire eljuthatok talán a halálom után. Nem. Itt és most, életem van Krisztussal az Isten jelenvalóságában. A lelki ember állapota ez, amikor képes vagyok dialógusra az Atyával és Krisztussal. Akiktől tanácsot kérhetek, akikkel megvitathatom e világi gondjaimat, problémáimat, úgy, ahogy az a mi kommunikációs megoldásunk egyedüli módja lehet.

Köszönöm Istenem, hogy Atyám és barátom vagy. És még Szentlelkedet is nekem adod, hogy sorsommal közösséget vállalsz. Hogy megérteni, elfogadni, és megbocsátani kész vagy, ugyanakkor törvényeid tiszteletére bátorítasz. Mert szeretni vagy csak képes engem, hogy szereteted lehessen életemmé. Segíts, formálj, alakíts, hogy képes legyek tökéletessé tenni velem való szándékodat, akaratodat. Legyen ez az egész elmélkedésem imádsággá, melyre úgy emlékezzek, ahogy Jézus mondta Péternek: boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” [Mt 16,17] Ámen