Ebben a történetben a tékozló fiú esete mutatja meg mi az életben a magasság és a mélység.

Mik 7,14-15.18-20 - Legeltesd botoddal népedet, örökséged nyáját, mely magányosan lakik az erdőségben, a kertek közepén. Legeljék Básánt és Gileádot, mint a hajdankor napjaiban. Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjéről, csodálatos dolgokat mutatok majd neki. Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. Hűséget tanúsítasz majd Jákob iránt, irgalmasságot Ábrahám iránt, amint megesküdtél atyáinknak a hajdankor napjaiban.

Lk 15,1-3.11-32 - Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: „Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: „Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: „Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: „Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: „Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.” Ő azonban azt mondta neki: „Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.”

Ebben a történetben a tékozló fiú esete mutatja meg mi az életben a magasság és a mélység. Richard Rohr azt állítja, hogy a mélység olyan szükséges része az ember életének, ami a megtéréséhez vezető útja. Vagyis, meg kell járnunk a magunk mélységeit ahhoz, hogy fel tudjunk emelkedni azokra a magaslatokra, melyeket addig fel sem tudtunk mérni, hogy létezhetnek. És ez nem más, mint Isten irgalmas szeretetének a megtapasztalása. Amiről nem lehet tudomásom addig, amíg nem részesültem benne.

Mindkét élethelyzetnek más a szókincse. "Ami csak azok előtt ismert, akik mindkettőt megtapasztalták." De "meghaladták, magukba is olvasztották mindazt, amin korábban keresztülmentek" - mondja Rohr. Ha sikerül magukba olvasztani abból a mélységben megtapasztaltakból és integrálni az életünkbe, akkor az válhat bölcsességgé.

Ami abban fejeződhet ki, hogy elismerem azt a kegyelmet, ami eredményeként felemelkedésre juthattam, érdemtelenül. Ebben a helyzetben már nem egyszerűen arról van szó, hogy a törvény annyit tesz, hogy legyen mit megszegni, hanem pontosan azt, hogy a törvényt úgy tisztelem, hogy tudjam, mi annak célja. Vagyis a törvény nem cél, hanem eszközként szolgáljon ahhoz, hogy az élet szolgáló élet legyen, lehessen. A tékozló fiú ezt értette meg abból, amikor az apja fiaként fogadta vissza! Amivel esze ágában sem volt többé visszaélni. Pontosabban: megértette, hogy ez az a kegy, amivel nem élhet vissza, mert ez az apa irgalmas szeretetéből ajándék a számára. Erről úgy vélekedik Rohr, hogy az Atya és a fiú között létre jött ebben a helyzetben egy olyan közösség (kommúnió), ahol az eszközrendszer ("módszerek, formulák, a szentségek és a gyakorlatok") lényegtelenné válik, mert a kettőjük közötti élet egy folyamatos, szándékos dicsőítéssé, imádságos kapcsolattá ért meg. Amikor az ember számára már nincs két világ, mert a kettő - e világ és túlvilág, mely Isten országa - közösséggé lesz emberben, a fiúban, aki vétkei ellenére éli az irgalmas szeretet közösségét Atyjával.

Áldalak " „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked. Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Lk 10,21-22)

Köszönöm Istenem, hogy téged Atyámnak szólíthatlak. Hiszem, hogy Te nyilatkoztatod ki magadat nekem., hogy hálával, és dicsőítéssel említhessem a nevedet! Legyen, segíts, minden nappal ez egyre elevenebb a számomra! Ámen