Hogy mennyire Istenben van elrejtve az életünk

Ter 12,1-4a - Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki, és vele ment Lót is. Hetvenötesztendős volt Ábrám, amikor elindult Háránból.

2Tim 1,8b-10 - Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által.

Mt 17,1-9 - Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Amíg beszélt, íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s íme, a felhőből egy hang szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok” [Iz 42,1; MTörv 18,15]. Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: „Keljetek föl, és ne féljetek!” Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. Amint lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: „Senkinek se beszéljetek a látomásról, amíg az Emberfia a halottak közül föl nem támad.”

Hogy mennyire Istenben van elrejtve az életünk, arra pontosan Pál apostol kinyilatkoztatása a bizonyíték: „Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban.”

Akiknek életük van Benne, az öröktől fogva megadatott! De, hogy erre érzékenyekké legyünk, észrevegyük, felfogni képesekké, elküldte Jézust, Aki személyesen szólít meg, közvetíti ki a „szent kegyelmet”, a meghívást, az Atya elhatározását. Az, ki kiválasztott, akit az Atya maga szólít nevén, kell, hogy észrevegye, elfogadja, nem szégyellve az emberek között azt, hogy az Úr szólítja Őt.

De mire vonatkozik Isten meghívása? Mi mindannyian családba születünk, ember által, emberek közé, közösségbe. Úgy tűnik, ez a látszat, ez a valóság. Csakhogy két valóság létezik, annak számára, akit Isten megszólít: az egyik az, amit emberi, hús vér valóságunkban és emberi érzékszerveinkkel érzékelni képesek lehetünk. De van egy másik világ, melyet a Lélek - a belénk égetett Istentől való pecsét – mutat meg számunkra, és ez a spirituális intellektusunk, mely misztikus valóságunk. Mely hitre épül, hitből építkezik. Mely hit számára bizonyíték az a Krisztus, aki Jézusban vált valósággá a világ számára, de aki az által lett Krisztus, hogy „a halált legyőzte, az életet pedig és halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által”.

Tehát, számunkra, e világ lakói számára összekapcsolja az evilági létet, és természetfölötti létet - az individuumban. Láttatni akarja Isten az emberrel az Ő jelenvalóságát, melyre meghívja.

Erről szól az evangélium. Az időben Isten összekapcsolja a múlt, jelen, és jövő teret, és mindezt egyesíti, beleoltja Jézusba: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok” E szavak az Ószövetségi Isten szavait ismétlik meg, és váltják örökérvényűvé a jelenben. Az ember számára, aki individuum, visszahangozza örök időkre, hogy Jézusban a megoldása, és felelte minden életnek! Ne legyen, ne lehessen önkényes döntése embernek életről, és életben, ebben a teremtett valóságban Isten nélkül, csak Jézus Krisztussal közösségben! Fontos, alapvető, alapállásunkat, élethez, léthez, de még halálhoz is ez legyen az ember viszonyulása! Ezt próbálja közölni velem, és minden emberrel az Atya. Aki szeretné, kész rá, hogy minden embert elvezessen a maga emberi teljességére, mely az ember istenarcúságában, istenazonosságában válhat teljessé. Ami minden ember számára személyes, egyedüli és össze nem hasonlítható másokkal.

Erről beszél Isten, már a teremtés könyvében is, amikor szólítja, bátorítja az embert a személyességére, személyes életére. „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked!” El kell hagynunk, tudnunk kell elhagynunk az atyai házat, az e világi bölcsőnket ahhoz, hogy a magunk, Isten által kijelölt útját járjuk be, melynek végén Isten nyújtja felénk kezét – és ez nem korfüggő (!), hogy átléphessük azt a küszöböt, mely Hozzá vezet bennünket. Fizikailag, érzelmileg, tudattal, és lelki fejlődésünk szempontjából egyaránt – fel kell nőnünk arra, hogy lehetőségünk van, de felelősek is vagyunk, a magunk életéért. Mindegyikünknek személyesen saját „földet”, saját életteret ajánlj fel Isten, ami tovább lépése az egyénnek abból, amit szülei, családja adhatott a számára. Amit lehet tisztelni, kell is, de nem szabad ragaszkodni hozzá. Tudnunk kell elengedni a szülői ház kilincsét, kell hozzá szent bátorság, merészség, vagányság, hogy benyithassunk abba a házba, melyet számunkra épít fel Isten. Az a föld az, melyben a magunk, személyes Istennel való intim közösségét megtalálhatjuk, megélhetjük. Ahol mi is a színeváltozásunk alkalmával meghallhatjuk: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik …”. De, hogy mi lesz a mondat második fele? Az a legszemélyesebb üzenete az Atyának, számomra, hozzám, és nekem. Meg kell hallanom, hallóvá kell lennem rá. Hogy az én földem, valóban békességet és boldogságot szerezhessen a számomra. Ez az, amit minden emberben tisztelnünk kell, és nem szabad ítélet alá vonnunk! Mert mindegyikünket szólít az Atya, megszólít. Idegeneket és rokonokat, még gyermekeinket is, egyaránt, mindenkit; amit nem bírálhatunk, nem szabad felülbírálnunk ítéletünkkel, és ítéletünk végrehajtásával – dirigálással, számonkéréssel, hatalmat követelve a magunk számára.

Az ószövetségi írás mond még valamit, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Így szól az Úr, az Isten: ha arra a földre merészkedsz, amit mutatok neked, magad mögött hagyva Atyáid földjét, a rokonságod nyújtotta biztonságodat, akkor, de akkor biztos lehetsz benne, hogy „nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel.” Amiben benne van az, hogy nem csak javadra válik megtérésed, hanem utódaid számára is megszerzed Isten bizalmát, Gondviselő szeretetét. Áldottá leszel, de áldóvá is leszel! Ami súlyt ad, értéket jelent ebben a világban az az, hogy Isten oltalmában lehet élete! Minden földi kincsnél, vallom, hogy nagyobb értéke az embernek az, ha Isten kegyeltjeként élhet, amiről magának nem is kell tudnia, vagy elég, ha ráismer utólag arra, hogy oltalom alatt áll.

Utadra vezess Istenem, hogy Rád találni, Veled a legszemélyesebb életre lelhessek! Szeretnék színeváltozásodban részesülni, felismerhetővé lenni számodra. Segíts engem Istenem! Ámen