Borzasztó nagy könnyelműség azt hinni, hogy

MTörv 26,16-19 - Ma az Úr, a te Istened azt parancsolja neked, hogy tedd meg mindezeket a parancsokat és rendeleteket: tartsd meg tehát és teljesítsd őket teljes szívedből és teljes lelkedből. Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy, amint szólt neked, s megtartsd minden parancsát, s fennköltebbé tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, a maga dicséretére, hírnevére és dicsőségére, hogy szent népe légy az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta.”

Mt 5,43-48 - Hallottátok, hogy azt mondták: „Szeresd felebarátodat [Lev 19,18] és gyűlöld ellenségedet.” Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Borzasztó nagy könnyelműség azt hinni, hogy képes az ember a feltétlen szeretetre. Aki ezt állítja, az becsap mindenkit, hiszen elhitetni próbálja azt, hogy az ember nem töredékes. Pedig töredékesek vagyunk. Nagyon töredékesek. Pontosan ezért jelen idejű mindannyiunk életében az a tény, hogy bűnös lény az ember. Bűnösök vagyunk mind. Képesek lehetünk, képessé válhatunk a jóra, de alapállapotunk rosszra hajló. Azonban az élet alaptörvénye, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a mi esetünkben is érvényesül. Azt mondja Jézus nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem, hogy üdvözítsem. Vagy: a betegnek van szüksége orvosra. Isten vonzásában élünk! A szent és feltétlen tisztaság vonzásában, aki ismer bennünket, és tudja, hogy Isten irgalmassága, kiengesztelődése nélkül elveszünk.

Ez, ahogy Richard Rohr mondja, fel kell ismernünk azt, hogy életünk két szakaszból áll. De ehhez, hogy felismerjük, el kell jutnunk életünk második szakaszába. Meg kell ugranunk a magunk minősítő ugrását. Ami a nagy kérdés, hogy merjük-e, képesek vagyunk-e rá, akarjuk-e, és végül, hogy bírjuk-e?

Úgy mondja Rohr, hogy életünk első fele, amikor önazonosságunkat építgetjük, egzisztenciánkat, hogy beágyazódjunk e világunkba. Biztonságot keresünk, otthont, és jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkbe. Család, ház, autó, jól jövedelmező munkahely, barátok, vagyis bástyák, melyek között bizonyítottan, ideologizáljuk, pozícionáljuk magunkat, kimondottan a magunk számára igazoltan. Ebben az állapotunkban a vallásosságunk is része, ha része, biztonságunknak. Nem több. Amit ebben az állapotunkban teszünk a vallásos keretek között, az sem több mint az, amit önmagunkért megtenni készek vagyunk, még akkor is, ha ezt olyan ruhába öltöztetjük, hogy közösségért valók tetteink.

Életünk ezen első szakasza az, amit öntudattal magunk választunk, alakítunk. A második szakasza életünknek az, amivel valójában „szembe találjuk magunkat”. Nem mi óhajtjuk, legalább is kevesen vannak azok, akik céltudatosan készülnek rá. Erre a kultúránk nem is ösztönöz. Talán úgy is mondhatjuk, hogy ez akkor következik be, ha ráébredünk, felismerjük, mert felismerteti velünk a helyzetünk, hogy ez a világ nem az, amit keresünk, hamis, öncélú, önérvényesítő, egyáltalán nem akar barátságos lenni, ahogy mi magunk is tettük az életünk első szakaszában. Ez akkor lesz világossá számunkra, amikor mindent, amit markolni akartunk életünk első felében, kihull kezünkből, elértéktelenedik, elveszítjük, elhagyjuk, vagy elveszik tőlünk. De, mert a világ közösségi létformája ellentétes – legalább is ellenérdekeltségűnek tartja – az önérdekkel. Bizony, a világnak nem érdeke, hogy a szeretetről beszéljen, értekezzen, és a szeretetet érvényesítse, hiszen az a közösségi létforma sajátja. A világ csak az önszeretetet, az önimádatot, a személyes érdekeltséget preferálja, mert az az érdeke, hogy az egyént megnyerje a maga érdekének, illetve, hogy az egyént megvásárolhassa. Sok esetben az, hogy átlépjünk ebbe a második életszakaszunkba az jelent gátat, mondja Rohr, hogy spirituális értelemben lusták vagyunk. Bizony, sokszor a vallásosságunk gátol meg abban, hogy lépjünk, hogy merjünk lépni. Szeretjük, hogy vezetnek, az jelent biztonságot, nem merünk kockáztatni. Félünk kilépni komfort zónánkból. Ez az önszeretet, önsajnálat, önimádat állapota. Mindent uralni, mindent irányítani, és mindent kézben tartani, ez az életfilozófiánk, a szeretet ellenében.

Mert, amikor szeretem még az ellenségemet is, akkor nem teszek mást, mint kiszolgáltatom magam, ajtót nyitok, támadhatóvá válok. Egy család példáját mutatnám be. Míg boldog családi légkörben éltek, biztonságos volt a családi légkör, körbe vették magukat a bástyáikkal, nem volt szükségük kerítésre. Mikor megbomlott a házaspár közötti egyensúly, az első az volt, hogy házőrző kutyát hoztak a házhoz, kerítést húztak, átláthatatlant. Lehet, hogy ekkor kötöttek életbiztosítást, és a házra is biztosítást, amit addig nem tartottak fontosnak. A biztonságunk a fontos, de milyen biztonság? Az, amit mi tudunk magunknak megvalósítani, vagy rá merünk hagyatkozni valami olyan biztonságra, ami, illetve Aki valódi biztonságot tud nyújtani a számunkra? Például, Aki maga a szeretet? Ami bizony más dimenzió, más alternatíva. De amelyik alternatíva akkor válik valós alternatívává, életünk második felében, amikor ráébredtünk, hogy nincs már más alternatívánk.

Eljutni erre az állapotra: „Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy …”

Mert az Úr az, aki nevemen szólít, nevet ad nekem, övének teremtett, és gondoskodó szeretetével megtartani, megőrizni akar, és képes. Ezt akkor értem meg valójában, amikor elkezdek szeretni, kiszolgáltatom magam, mégsem válok kiszolgáltatottá a világ számára. Magamat adom, nem kell, hogy kiraboljon. És a fura az, hogy az ellenség el is fog venni tőlem, el is fogja fogadni, hogy ha magamat adom neki, életemet is akár. És győztesnek fogja magát tekinteni, engem pedig legyőzöttnek. De nem ez a fontos, hanem az, hogy én meg akarom ajándékozni őt, magammal. Érte akarom őt szeretni.

Vezess ezen az úton Uram, ha ezt kéred tőlem! Ámen