Ha az ember eljut arra a felismerésre, hogy

Ez 18,21-28 - Ha azonban a gonosz bűnbánatot tart minden elkövetett vétke fölött, megtartja minden parancsomat, és jog és igazság szerint jár: biztosan életben marad és nem hal meg; egyetlen elkövetett gonoszságáról sem emlékezem meg; igazságáért, amelyet cselekedett, élni fog. Vajon a gonosznak halálát akarom-e, - mondja az Úr Isten, - és nem inkább azt, hogy megtérjen útjairól és éljen? Ha pedig az igaz elfordul igazságától és gonoszságot cselekszik mindazon utálatosságok szerint, amiket az istentelen el szokott követni, vajon élni fog-e? Semmiféle igazsága nem lesz emlékezetben, amit cselekedett; hűtlensége miatt, amit elkövetett, és bűne miatt, mellyel vétkezett, ezek miatt meg fog halni. Ti pedig azt mondjátok: „Nem igazságos az Úr útja!” Halljátok tehát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos-e, és nem inkább a ti útjaitok gonoszak? Mert ha az igaz elfordul igazságától, és gonoszságot követ el és abban hal meg, igazságtalanságában hal meg, amit elkövetett. És amikor az istentelen megtér istentelenségétől, amelyet elkövetett, és jog és igazság szerint jár el, megtartja életét. Mivel magába szállt és elfordult minden gonoszságától, amit elkövetett, biztosan életben marad és nem hal meg.

Mt 5,20-26 - Mert mondom nektek: ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába. Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: „Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre” [Kiv 20,13]. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: „Oktalan”, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: „Bolond”, méltó a gyehenna tüzére. Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj, és ajánld föl adományodat. Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.

Ha az ember eljut arra a felismerésre, hogy jelenlegi énje kevés még önmaga számára is, hogy vallásossága - ami tanult, rá aggatott kultúra csupán - felülmúlható lehet ahhoz, hogy önmagát becsülni tudja. Önzőnek érzi magát, hogy minduntalan csak kapni szeretne, mikor pedig képes lehetne rá, hogy adjon is, szeressen is, akkor bizony fontos, hogy kezdje el a magbocsátásnál. Ami nem más, mint az, hogy kezdem a másikat legalább annyira tisztelni, mint önmagamat. Ez már túl van azon, hogy önmagamat elfogadom, megtanultam szeretni olyannak, aki Isten ajándékaként vagyok, több, mint aki csupán elviselhető - még önmagam számára is.

Mert hiszen, hogyan akarok én áldozatot hozni másokért, áldozatot bemutatni Istennek, ha még azzal sem vagyok tisztába, hogy mit jelent az, hogy áldozat? Feláldozni nem lehetek képes mást, mint amit birtoklok. Az áldozat, magamból adni, azt jelenti. Valamit abból átnyújtani a másiknak önként, szeretettel, ami az enyém, és ami számomra, önmagam számára eddig fontos volt. Igen, ezzel a gesztussal, ezzel a cselekménnyel bizonyíthatom azt, hogy őt, a másikat legalább annyira tisztelem, szeretem, mint önmagamat.

Azonban van ennek a gondolatmenetnek egy lényeges eleme, amit nem szabad eltéveszteni: Arra utalok, hogy, a másikért és az Istenért vállalt áldozat nem két különböző dolog. Nem szerethetem úgy Istent, hogy közben nem szeretem az embertársamat. Fordítva: ha embertársamat szeretem, de Istent nem, akkor becsapom magam és embertársamat is. Mert ez arra utal, hogy magamon kívül nem vagyok képes mást szeretni.

Miről van ebben az összefüggésben szó? Arról, hogy ember és ember között a szeretet, melyből Istent kihagyom, az függőséggé lehet, de szeretetté nem. Kapcsolatfüggő sok ember, aminek a vége mindig csalódás, hiszen nem történik itt más, mint az, hogy a magam szeretet vágyát kivetítem valakire, akitől szeretném azt a szeretetet megkapni. De ez képtelenség, ha csak a másik ember nem szenved egy azon függőségtől, és bennem találja meg azt, aki ennek a függőségnek megfelelni képes. Vagyis, két ember kiszolgálhatja egymást, de az akkor is függőség, ám nem szeretet.

Két ember közötti szeretethez vezető út, ha valóságosan a szeretet jelenti számukra a legmagasabb értéket, akkor az csak és kizárólagosan Istenen keresztül valósulhat meg. Istent szeretni, akiben megengedőn, szabadon, függőség és elvárások nélküli módon képessé lehetek a másik embert szeretni. Önmagáért, és nem önmagamért!

Ez az ember számára a legfelsőbb, a legmagasabb szintű művészet, amikor a másik embert minősítő, felemelő módon szeretem, isteni mivoltában. Ami nem jelenti az istenítését, hanem azt, hogy isteni minőségére emelem a tiszteletét. A nagy kérdés mindezek után már csak az, hogy az a másik ember megengedi-e magának, hogy isteni méltóságában tisztelhető legyen, és élni tud-e vajon ezzel a végtelenül gazdag lehetőségével, hogy ő isteni mivoltában is létezhet, és még úgy szerethető is, hogy szabadsága értékké lehessen a számára! Tulajdonképpen ez volna keresztény ember értéke, hogy magát el tudja képzelni és meg tudja élni istenmivoltában, anélkül, hogy azzal visszaélni kényszerűvé lenne.

Istenünk, amikor megáldasz, felszentelsz bennünket, akkor áraszd ki ránk Szentlelkedet, hogy erre a legmagasztosabb művészetre képesekké lehessünk, és képessé legyünk képesek tenni egymást! Ámen