Valami történik, minden egyes alkalommal

1Sám 18,6-9; 19,1-7 - Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok: „Megvert Saul ezret, Dávid pedig tízezret.” Nagyon megharagudott erre Saul, nem tetszett neki ez a beszéd, és azt mondta: „Dávidnak tízezret adtak, nekem pedig ezret adtak: mi hiányzik még neki, mint a királyság?” Ettől a naptól kezdve Saul nem nézett egyenes szemmel Dávidra.

Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot. Ám Jonatán, Saul fia nagyon szerette Dávidot. Éppen azért értesítette Jonatán Dávidot, s megmondta neki: „Saul, az apám halálra keres téged: reggel tehát, kérlek, vigyázz magadra, s rejtőzködj el titokban. Én aztán majd kimegyek, s azon a mezőn, ahol te leszel, apám elé állok, s beszélek rólad apámnak, s amit tapasztalni fogok, majd tudtodra adom.” Jonatán erre jót szólt apjának, Saulnak Dávidról és azt mondta neki: „Ne vétkezz király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ő nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy győzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél! Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el?” Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelődött és megesküdött: „Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni.” Erre Jonatán előhívatta Dávidot és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ő ismét olyan volt előtte, mint azelőtt.

Mk 3,7-12 - Jézus pedig tanítványaival együtt elment a tengerhez. Nagy sokaság követte őt Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idúmeából, a Jordánon túlról. Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság jött hozzá, mert hallották, hogy miket művelt. Tanítványaitól azt kérte, hogy egy bárka álljon készen számára a tömeg miatt, hogy ne szorongassák őt. Mivel azonban sokakat meggyógyított, mindazok, akik valami betegségben szenvedtek, ott tolongtak körülötte, hogy megérinthessék. A tisztátalan lelkek pedig, amikor meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia.” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő.

Valami történik, minden egyes alkalommal, ami, ha talán felületes szemmel nézünk, észrevehetetlen. De szívvel, érzékelhető. Én így vélekedek az ökumenikus hét eseményeiről. Tudva, hogy sokan vannak közöttünk azok, akik félelemmel, ragaszkodással a megszokott dogmáikhoz, vallási érzületükhöz, szokásaikhoz, vélekedésükhöz, nem mernek elmozdulni jelen állapotukból. De, én úgy gondolom, hogy minden, ami ragaszkodás, amit félelemmel őrzünk, az nem lehet a szeretet következménye.

Ha Jézusra tekintek, egész működésére, akkor kell megállapítanom, hogy nyíltan beszélt és osztotta meg azokat a titkokat, melyeket az Atya rá bízott. Nem volt benne féltés, félelem, vagy saját látásmódjához olyan ragaszkodás, ami ne engedte volna meg azt, hogy bárki bármit is használhasson - abból, ami rá lett bízva – a maga üdvössége érdekében. Ha mi keresztények egymás vallási kultúrájától félünk, akkor hogy ne félnénk az ateizmus kultúrájától. Ha mi a vallási kultúránkat féltjük mások vallási kultúrájától, akkor bizony szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy nem a másik ember vallásosságával van elsősorban a baj, hanem a mi saját, és személyes hitünk az, ami nem állja ki a próbát a magunk vallási kultúrájával szemben sem!

Azonban azt sem árt – legalább a szemem sarkából –megvizsgálni, hogy lelkem mélyéből szól-e a kijelentésem, felsóhajtásom, felismerésem, amikor ismétlem az evangélium szavait, a tisztátalan lelkek szavait: „Te vagy az Isten Fia.” Ki nekem valójában Jézus, a Krisztus? Kit vagyok képes megélni, megmutatni a világnak? Vajon nekem is mondja-e Jézus, hogy „ne híresztelt azt, amit tudsz”? Vagy csak legyint, hogy úgy sincs akkora hite, hogy azért bántása eshetne, ha azt mondja. Legfeljebb kinevetik, bolondnak tartják, de komolyan úgy sem veszi senki. Ki lakik bennem, mit vagyok képes hozzátenni ahhoz, hogy a keresztény közösség valóban Jézus társasága, Jézus közössége legyen, lehessen?

Legalább halljuk meg, legyen ennek a hétnek az a parányi érdeme, hogy meghalljuk Ferenc pápa figyelmeztetését. Mi mindannyian, bármelyik közösséghez tartozunk, protestánsok, katolikusok, vagy bárkik, akik Krisztus követői közé tartozóknak valljuk megunkat. „A pápa megállapította: Pál szemrehányást tett a korinthusiaknak vitáik miatt, de hálát adott az Úrnak. Idézte szavait: „Szüntelenül hálát adok Istenemnek miattatok Isten kegyelméért, amelynek Krisztus Jézusban részesei lettetek. Benne meggazdagodtatok minden tanításban és ismeretben” (1,4-5).

Pálnak ezek a szavai nem puszta formalitást jelentenek, hanem annak a jelei, hogy az apostol mindenekelőtt őszintén örül Isten ajándékainak, amelyeket a közösségnek adott. Az apostolnak ez a magatartása bátorítás számunkra és minden keresztény közösség számára, hogy örömmel ismerje fel Isten ajándékait, amelyek a többi közösségben vannak jelen.

A sajnos továbbra is fennálló megosztottságok miatti szenvedés ellenére fogadjuk be Pál szavait, mint felhívást arra, hogy őszintén örüljünk azoknak a kegyelmeknek, amelyeket Isten más keresztényeknek nyújtott. Ugyanabban a keresztségben részesültünk, ugyanaz a Szentlélek adta nekünk a kegyelmeket, ismerjük el ezt és örvendjünk neki.

Szép felismerni a kegyelmet, amellyel Isten megáld bennünket, és még szebb, amikor más keresztényekben találunk valamit, amire szükségünk van, valamit, amit ajándékként fogadhatunk el fivéreinktől és nővéreinktől. A kanadai csoport – az idei egységhét témájának előkészítője – nem arra szólította fel a közösségeket, hogy gondolkozzanak el azon, mit tudnának nyújtani keresztény szomszédjaiknak, hanem arra buzdította őket, hogy találkozzanak egymással, hogy megérthessék, mi az, amit alkalmakként mindnyájan kaphatnak a többiektől.

Ez valami többet igényel. Sok imát, alázatot, elmélkedést és szüntelen megtérést – mondta a pápa, majd a következő rögtönzött szavakkal fejezte be olasz nyelvű katekézisét: „Haladjunk előre ezen az úton, imádkozzunk a keresztények egységéért, hogy vége legyen ennek a botránynak és ne legyen többet közöttünk (megosztottság). Köszönöm szépen!” (Magyar Kurír, 2014.01.22.) Akarom, úgy legyen! Ámen