Szemlélhetjük-e magunkat úgy, hogy

1Sám 1,9-20 - Miután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: „Seregeknek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét.” Történt pedig, hogy amíg ő imádkozott az Úr előtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tőle: „Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitől elkábultál!” Anna azt felelte: „Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítő italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál lányai közül valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig.” Héli erre azt mondta neki: „Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél.” Anna így válaszolt: „Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!” Azzal elment az asszony a maga útjára. Evett, és az arca többé bánatosra nem változott. Reggel aztán felkeltek, imádkoztak az Úr előtt, aztán visszatértek, és elmentek házukba, Ramátába. Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt.

Mk 1,21-28 - Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus megparancsolta neki: „Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: „Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.

Szemlélhetjük-e magunkat úgy, hogy a környezetünk hatásaitól elvonatkoztatjuk magunkat? De! Észnél vagyunk-e, mikor a környezetünk beszippantani próbál?

Ferenc pápának van erre egy bölcs tanítása: „Ez egy hermeneutikai kérdés (ami az értelmezés, megértés tudománya): csak akkor értjük meg a valóságot, ha kívülről nézzük, és nem akkor, amikor figyelő tekintetünk mindentől egyformán messze, a középpontban van. Hogy valóban megértsük a valóságot, központi helyzetünket szépen nyugodtan el kell hagynunk, és a határterület felé kell fordulnunk.” A határon állva jobban látjuk és értjük a dolgokat, helyesebb elemzést tudunk készíteni a valóságról, és el tudjuk kerülni a centralizmus és az ideológiai megközelítések veszélyét.”

Tehát: „Nem segít, ha egy gömb közepén vagyunk. A megértéshez el kell hagynunk a helyünket, a valóságot többféle látószögből is meg kell vizsgálnunk.” (2014.01.07. Ébresszétek fel a világot (1.rész) – Magyar Kurír)

Vagyis, hogy be kell ismernünk, hogy semmi sincs – semmi sem zajlik – rajtunk kívül, minden a részünk, és mindennek a részévé válunk, ami közepett zajlik a létezésünk. Így kell értenünk azt, hogy minden ami történik velünk, amihez viszonyulunk, amire reagálunk, az a mi érzelmeinket, a környezetünkhöz való viszonyunkat; pontosabban a magunk véleményét mutatja meg a dolgokhoz. Tehát, magunkról alkotunk véleményt, amikor kifejeződünk. Ezzel természetesen mi is valamilyen hatást váltunk ki másokra, akik az adott szituációnak részesei úgy, ahogy mi is. Ez a kölcsönös egymásra hatás, a tömeghatás. Erről szól az evangélium, amikor Márk azt írja le, hogy „erre mindnyájan elcsodálkoztak”.

Valami történik, amire Jézus reagál. Megkérdezhetjük, hogy Jézus reagál, vagy az Isten? Jézus, az ember cselekvő része az Istennek. De, mert engedi, hogy benne, általa, cselekvővé legyen az Isten. Ez az Atya és a Fiú kapcsolata, szinkronja, aminek mi a tanúi vagyunk.

Kívülről rátekinteni az evangélium eseményeire – ahogy akkor, úgy most is lehet elhatárolódva, és lehet hittel, megengedőn, úgy, hogy vélekedésem a bennem működő Isten által váljon valóra. De az én esetemben, már a Szentháromságos viszonyulást élhetem meg! Amennyiben igent mondok a Fiúra, aki egy az Atyával, és Akiknek Lelke kész kiváltani belőlem olyan reakciókat, mely a világ üdvösségét szolgálhatják.

Én vagyok, illetve lehetek az, aki által „elterjedhet a híre”, az Evangélium örömhíre. Az előbb idézet pápai gondolatmenetben, amit a szerzetesi elöljárókkal való beszélgetésében mondott el Ferenc pápa, az a gondolat is említést érdemel, és figyelmet követel tőlem, hogy azt mondja – bár a szerzetesekre vonatkoztatva, ám nekünk, világiaknak, akik a szerzetesi élet követői szeretnénk lenni, sem kevésbé fontos lehet: „név szerint utalt XVI. Benedekre: „Ő azt mondta, hogy az egyház tanúságtétel révén és nem prozelitizmussal növekszik. Az igazán vonzó tanúságtétel olyan viselkedésformákhoz kötődik, amelyek nem megszokottak. Ilyenek a nagylelkűség, a lemondás, az áldozathozatal, az önmagunkról való megfeledkezés, hogy másokkal törődjünk. Ez a szerzetesélet tanúságtétele, »mártíriuma«. És ez az emberek számára olyan, mint a »riasztó hangja«. Életükkel a szerzetesek ezt váltják ki az emberekből: »Mi történik itt?«, ezek az emberek mondanak nekem valamit! Ezek az emberek túllépnek az e világi látásmód határain! Ily módon – folytatta a pápa, XVI. Benedeket idézve – a szerzetességnek a vonzás útján kell hozzájárulnia az egyház növekedéséhez.”

Én, a magam részéről annyit tennék hozzá, hogy az egyház növekedése azonban nem önmagáért való, hanem azért, hogy a keresztény szellemiség, erkölcsiség, morál, vagyis az Isten hitben meggyökeresedő látásmód, vagyis, a krisztusi életmód váljon uralkodóvá bennünk és közöttünk emberekben, akik e világban egy levegőt szívunk, és egyként létezünk.

Uram, Atyám, én Istenem! Segíts, hogy emberarcom istenülni legyen képes! Ámen