Az éjféli mise, eleve helyzet.
Iz 9,1-3.5-6 - A nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik. Úgy örülnek majd színed előtt, ahogy aratáskor szoktak örülni, s ahogy akkor örülnek, amikor a zsákmányt osztják. Mert terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöröd, mint Midián idejében.
Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában, amelyet megerősít és megszilárdít a jog és az igazság által. Mostantól mindörökké ezt teszi a Seregek Urának féltő szeretete.
Tit 2,11-14 - Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára, s arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal, éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon. Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgolkodó, választott népévé tegyen.
Lk 2,1-14 - Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!”
Az éjféli mise, eleve helyzet. Sokak, olyanok jönnek el a szentmisére, akik máskor nagyon elvétve tévednek oda. De vannak a szentmisén azok is, akik rendszeres résztvevői a szentmiséknek. Akik tudják, hogy a szentmise, számukra nem úri passzió.
De nézzük azokat, akik dolguk után járnak egész életükben, és ezért indokot találnak rá, hogy nem érnek rá Istennel találkozni. Mint mondjuk, a pásztorok. Ti vagytok a pásztorok! Beszélgettek egymással, és még talán le is beszélitek egymást arról, hogy elmenjetek arra a találkozásra, amire szívetek mélyén talán vágytok, készültök. Nem jó, nem szeretjük a kötelezettségeket, a fegyelmet, ami bármire is kötelező érvényt jelent. Úgy érezzük, hogy bele akar avatkozni az életünkbe, a magunk rendjébe.
Ami lehet, hogy nem is rend, ha mélyebben belegondolunk. Ha időt szakítunk rá, akkor arra jövünk rá, hogy végül is, pásztor létünket a csorda, a juhok, a középszerű, a csak enni, és inni, a „jól érzem magam” sodródó tömege sodortatja. Sodródunk, haladunk arra, amerre visznek bennünket. Rá is kérdezhetünk, hogy végül is, ki a pásztor, és ki a csorda? Vagy éppen a puli az, aki bennünket irányít?
És ebben a töprengésünkben hangzik fel Lukács által említett hang: „Ne félj”! „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, … Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” És akkor ezek a pásztorok kíváncsiságból, társuk kíváncsiságából, elindulnak. Végre egyszer a maguk életének irányítását a kezükbe veszik. És lám, a nyáj, a csorda, követi őket, és a puli is arra tereli a nyájat, amerre a pásztorok mennek! Megdöbbennek: őket vezeti egy csillag, irányt mutat nekik. Őket pedig a sisere, a sokaság, a tömeg, akik eddig irányították, vezették őket, vagyis sodorták őket.
Mi ez, ki ez, Aki ilyen erővel bír, hogy felkelti érdeklődésemet iránta? Aki eddig mindig azt tettem, ami nekem éppen a legjobb, a legjobban megéri, vagy, ami a legkönnyebb?
Izajás mondja, mert nem új keletű dolog, hogy „a nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad.”
Minden Karácsony fényt akar gyújtani, hogy akik látni akarnak, láthassanak, lássanak!
Azt mondja Pál apostol: „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára, s arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal, éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon. Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét, aki önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen.”
Mit is akar mondani azzal, hogy „Megjelent megváltó Istenünk kegyelme”? – Az apostolok, olvassuk az ApCsel 5-ben, amikor elfogták őket, börtönbe vetették, csak mert hirdették a feltámadt Jézus Krisztust, így tanítanak: „Isten jobbjára emelte (Jézust), fejedelemmé és Megváltóvá (tette), hogy megtérítsen bennünket, és megbocsássa bűneinket.” [ApCsel 5,31] Anélkül, hogy belemennénk, mit jelent számunkra az, ha valaki megbocsátja vétkeinket, tévedéseinket, hibáinkat, esetlenségünket, ügyetlenségeinket, stb. – ez legyen mindenki számára házi feladat, erről eltöprengni – én magam tapasztalatából kiindulva merem mondani, hogy ez kegyelem. Nem érdemlem meg, de Isten olyan nagylelkű, hogy érdemtelenül is kész arra, hogy megbocsásson. Igen, merjük feltenni a kérdést magunknak, miért ilyen önzetlen, és miért ilyen kegyes hozzám? Mi érdeke fűződik hozzá, hogy megbocsásson? Lehet, hogy nem fogok egyből helyes választ találni rá, ezért próbálok egyet mondani: Isten szándékából élek, de szándéka szerint nem erre az életre szán engem, hanem a Vele való közös, boldog életre. Ami egy magasabb életállapot, mint amit itt megismerhetek. Azt szeretné Isten, hogy a nekem adott szabad akarattal mondjak igent arra az életre, amit nem látok - még, de megláthatok.
De ahhoz, mint a pásztorok, el kell mennem az Ő jászlához, hogy lerakjam elé magamat. Beismerve, hogy bizony eddig kóboroltam, nem voltam fegyelmezett, összekuszáltam az életemet, és mások életét is, azzal, hogy magamon sem voltam képes uralkodni. Belátás, beismerés, magammal békét kötni, kiengesztelődni. Belátni azt, hogy gyenge vagyok, képtelen rá, hogy holnapig ellássak. De még a következő pillanatért sem tudok felelősséget vállalni.
Vajon a múltamért képes vagyok felelősséget vállalni, beismerni azt, hogy milyen szétszórt, mennyire következetlen, és mennyire haszontalon vagyok a környezetem számára?
Ha már odaértem a jászolhoz, ehhez a piciny gyermek elé, aki kész Isten hatalmával mindent elfeledni – elfeledtetni, eltörölni - abból, ami eddig haszontalan belőlem, és ami ez után is haszontalan lesz belőlem. Mert Ő szeretni akar, úgy és olyannak, amilyen éppen ebben a pillanatban vagyok. De pontosan azért, hogy eljuthassak, vágyakozhassunk arra a boldogságra, amit itt, ma, ebben az életben, csak remélhetek, de el nem érhetek.
Higgyem, hogy nekem, aki most ideértem a jászolhoz, meghívásom van! Itt van egy közösség, ami talán már úgy fest számomra, mint egy mennyei sereg - mert már vágyakozik arra a boldogságra, amit megtapasztalt, hogy Isten szeretete, megbocsátása nélkül nem érhet el – és kész arra, hogy befogadjon, hogy értem is dicsőítse az Istent, azért a jóságáért, hogy elvezetett a jászlához, fennhangon: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!” Mert ez a közösség már tudja azt, hogy Te közénk való vagy. Mi sem vagyunk jobbak mint Te, de szeretnénk jobbá válni, lenni. És éppen ezért vonzódunk Istenhez, Aki Szent, tiszta, és aki bennünket is képes megtisztítani, elengedni bűneinket, hogy az Ő szeretete legyen ballasztunkká. Mi tudjuk, hogy egyensúlyunkat Isten teremtheti meg.
Segíts bennünket Istenünk, hogy mi egymást is pásztorokként szolgáljuk, tiszteljük, segítsük, hogy eljuthassunk Hozzád, és bírjunk gyermeki öledbe omolni, elsírva, hogy de jó, hogy megérkeztem Hozzád; de jó, hogy eljöttél hozzám! Ámen
