Isten kedvében járni

1Tessz 4,1-8 - Egyébként, testvérek, az Úr Jézusban kérünk és intünk titeket arra, amit tőlünk tanultatok, hogy hogyan kell élnetek és Isten kedvében járnotok. Éljetek is úgy, hogy előrehaladásotok mind nagyobb legyen. Hiszen ismeritek a parancsokat, amelyeket az Úr Jézus által adunk nektek. Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek, hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól; hogy mindegyiktek meg tudja őrizni a testét szentségben és tisztességben, nem a vágyódás szenvedélyében, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent [Jer 10,25]. És senki se károsítsa meg, s ne csalja meg semmilyen ügyletben a testvérét, mert az Úr bosszút áll mindezért, mint ahogy már régebben megmondtuk nektek és bebizonyítottuk. Isten ugyanis nem tisztátalanságra hívott meg minket, hanem szentségre. Azért, aki megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem Istent, aki Szentlelkét is nektek ajándékozta [Ez 36,27].

Mt 25,1-13 - Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobák ugyanis, amikor fölvették lámpásaikat, nem vettek magukhoz olajat. Az okosak viszont lámpásaikkal együtt olajat is vittek edényeikben. Mivel a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás támadt: „Itt a vőlegény, gyertek ki elébe!” Ekkor a szüzek mindnyájan fölkeltek és rendbehozták lámpásaikat. Az ostobák ekkor így szóltak az okosakhoz: „Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásaink kialszanak.” Az okosak ezt válaszolták: „Nehogy ne legyen elég se nekünk, se nektek, menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak.” Amíg azok elmentek vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Az ajtót bezárták. Később megjött a többi szűz is. Azt mondták: „Uram, uram! Nyiss ki nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: nem ismerlek titeket.” Legyetek tehát éberek, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát.

Isten kedvében járni, vagyis, alkalmassá lenni arra a szentségi létre, melyre meghívásunk van. Magam is kérdezem, de hát mire van meghívásom, konkrétan? Hogyan járhatok én Isten kedvében? Arra a személyességre kérdezek itt rá, ami személyemre vonatkozik. Amiben személyesen én válhatok kedvessé Isten előtt. Mire vagyok teremtve? Mert abban bizonyos vagyok, hogy Isten olyannak teremtett, akivé válhatok, hogy Ő kedvét lelje bennem.

Úgy gondolom, hogy mi, a pillanat, az éppen most pillanat megélésére vagyunk teremtve. De a pillanatot akkor tudom megragadni, ha az addig volt életemet magaménak tudva, ismerve, képes vagyok Isten elé tárni, Vele elszámolni. Hiszen minden pillanat, mely életem része, következménye annak, ami addig volt. Ez nem jelenti azt, hogy uralkodnom kell a múltamon, inkább azt, hogy alázattal tudnom kell Istennel való viszonyom - szándékolt kapcsolatom - felöl látni. Pontosan azért, hogy ne a múltam telepedjen rám, hanem az Istennek kedves állapotom kerekedhessen ki a jövőből. Fel kell ismernem, mi az, amitől eltávolodni, elhatárolódni szeretnék, és mi az - a múltamból - amihez ragaszkodni szeretnék. Isten az általa jóhoz szeretné, ha tudnék közelíteni. Az pedig az, amit én, az Ő tanításából, a belém élő képességéből magaménak ismerek meg.

A múlt nem szabad, hogy terhemmé legyen. A múlt eszközzé kell, hogy váljon számomra ahhoz, hogy utam végén Istennel juthassak közösségre. Isten, rendelkezési joggal ruházott fel engem, mely arra szolgál, hogy életemmel rendelkezzek, alakítsam, míg meg nem találom a labirintusomból a kivezető utat. De azzal a tudattal kell a labirintusomban haladnom, hogy Isten soha nem veszít a szeme elől. Ő mindig ott van, angyalai és szentjei óvnak, ha igénylem, ha elviselem, hogy nem mindent kell magamnak megoldani.

Istennel állandóan a viszonyomat kell építenem, alakítanom. Újra, meg újra, értékelni: most éppen hol tartok, és hova szeretnék eljutni? Hogyan kell módosítanom a pályámat? Mit kell másképpen tenni, az eddigiekhez képest? Ehhez a változáshoz kell, hogy legyen mindig elég üzemanyagom. Soha ne keljen arra ébrednem, hogy reményemet vesztem, hogy nincs többé esélyem, annyira elhibáztam, elrontottam, hogy rajtam már maga az Isten sem segíthet. Ilyen állapotba soha nem kerülhetek, ha életem minden pillanatában a szeretet hitét, és reményét bírom. Márpedig, ha e kettő nincs meg bennem, akkor Isten szeretetét nem birtoklom. De nem azért, mert Isten nem szeret, hiszen ilyen nincs, hanem azért, mert engem evilági valóságom képes volt Tőle eltávolítani.

Segíts meg Uram, hogy utam a Te utadba torkoljon, még, ha keresztutam nem is mindig egyenes, amiért kérem: irgalmas szereteted vezessen! Ámen