Isten nem ismétli önmagát.

Tób 1,3; 2,1-8a - Én Tóbit az igaz úton jártam és jótetteket vittem végbe életem minden napján, sok alamizsnát adtam testvéreimnek és azoknak az embereknek, akik velem kerültek fogságba Asszíria országába, Ninivébe.

Asszarhaddon idejében tehát visszatértem házamba és visszakaptam feleségemet Annát és fiamat Tóbiást. Ünnepünkkor, pünkösdkor, amely a Hetek szent ünnepe, jó ebéd volt, leültem enni. Meg volt terítve számomra az asztal és finom ételeket láttam. Így szóltam fiamhoz Tóbiáshoz: „Menj, s ha egy szegényre akadsz testvéreink közül, akiket ide hurcoltak Ninivébe, s egész szívével az Urat szolgálja, hívd ide, s egyék velünk. Megvárlak fiam, amíg visszajössz.” Tóbiás elment, hogy a testvéreink között keressen egy szegényt, de visszatért és így szólt: „Apám!” Ezt mondtam neki: „Mi van fiam?” Ő ezt válaszolta: „Valakit meggyilkoltak a mieink közül, odavetették a piactérre, s ott fekszik még; megfojtották.” Fölkeltem, otthagytam az ebédet még mielőtt hozzányúltam volna, elhoztam az embert a térről egy házba, és vártam a napnyugtát, hogy eltemethessem. Aztán hazatértem, megfürödtem és szomorúan fogyasztottam el kenyeremet, s eszembe jutott, amit Ámosz próféta mondott Bételről: „Ünnepeitek gyásszá változnak, és minden éneketek kesergéssé.” Elkezdtem sírni. Napnyugta után elmentem, megástam a sírt és eltemettem. Szomszédaim kicsúfoltak és ezt mondták: „Ez az ember már megint nem fél. Ilyen dolog miatt már halálra keresték és megmenekült, s íme, már újra halottakat temet.”

Mk 12,1-12 - Ezután példabeszédekben kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített [Iz 5,1-2]. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: „A fiamat tiszteletben fogják tartani.” A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: „Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!” Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben”?” [Zsolt 118,22-23] Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a tömegtől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta ezt a példabeszédet. Otthagyták hát őt, és elmentek.

Isten nem ismétli önmagát. Ám az, amit egyszer ránk hagy, azt később számon kéri: mert vagy elprédáljuk, vagy abból lesz bőséges a termésünk. Egyszer már elvette Izrael népétől ajándékának jutalmát, mert nem hittek az örökösnek. Még egyszer ezt nem fogja megtenni, vagy nem lesz ennyivel elégedett, ennél nagyobb büntetéssel fog büntetni. Ezért féljen mindenki, aki farizeusi lelkülettel, gőggel, a hatalommal visszaél, melyet rábíztak!

Rohr írja Az elengedés szabadsága c. munkájában, hogy a kis közösségeknek szükségük van a nagy egyházra, hogy el ne veszítsék szemük elől a lényeget. Ugyanakkor a nagy és merev szerkezetnek, az egyháznak szükségük van a radikális kisközösségekre, hogy meg ne csontosodjanak. Vagyis, egy más megsegítése, megtámogatása szükség! Azonban ehhez mindkét félnek szüksége van a szemlélődésre, az önkontroljára, csak, hogy képes legyen elfogadni a másikat kontrol elemként. Azaz, hogy a farizeus lelkületűek ne lehessenek farizeusokká, és a Júdás lelkületűek se legyenek árulókká. Mert nem elég a törvényhez való ragaszkodás. Meg kell élnem a magam megváltását, a magam kudarcát, és az engem megsegítő Isten szeretetét. Nem lehet, és nem is szabad mindig a középutat választani, hiszen, akkor soha nem jövök rá arra, hogy ki vagyok én, aki Isten szeretetében vagyok.

Megint Rohr egy gondolatát idézem: nem lehetünk az egész kenyér. Jézus azt mondja, hogy sónak kell lennünk, ízesítenünk kell. Aztán azt mondja, hogy kovásszá kell lennünk, akik a kenyeret megkelesztik. De arról is beszél Jézus, hogy nem mi vagyunk a hegy, de legyünk a hegy tetején lévő lámpásokká. Nem lehetünk teljesek, a teljesség majd lehet ajándékunkká, de addig annak kell lennünk, akik a teljességre irányítják mások figyelmét. Meg kell értenünk, mit jelent bölcsen szeretni, mert nem elég a szeretet a számunkra. Ahogy mondja a közmondás: a pokolra vezető út jó szándékkal van kikövezve. Megölettetünk, vagy kidobnak, mert ízetlenekké vált sóvá lettünk, esetleg bedöglött kovászokként kerülünk a szemétre.

Megértjük-e, hogy Jézus folyton folyvást nekünk, rólunk, és velünk példálódzik? De, hogy akinek füle van hallja meg, mert „mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat." [Lk 14,24]. Jézus mondja, csak meg kell, hallanom: senki se tekintse magát hivatalosnak, a keresztség önmagában nem megváltás, és nem üdvösség, csupán egy örökség, amit el lehet herdálni, vagy amiből százszoros termést teremhetünk. Hogy jó termést hozhassak, adj nekem Uram, jó szelet – ami megacéloz, és felfrissít, bőséges napsütést – mi éltető erőddel és bölcsességeddel táplál, sok, vagy kiadós esőt, mi öntözzön – hogy növekedhessek Benned, és mindazokat az életfeltételeket, melyek gazdagítanak engem; míg magamat szelíddé és alázatossá bírod tenni, hogy kik hasznomra vannak, azokat befogadjam, és engedjem rajtam érvényesülni, még ha fáj is! Még mielőtt ítéletemmé lehetnék magamnak. Ámen