Az ember élete, tudatosult állapotának jellemző motívumaként önmaga pozícionálásáról szól

Sir 36,1.4-5a.10-17 - Könyörülj rajtunk, mindenség Istene, tekints ránk, és mutasd meg nekünk irgalmad világosságát! Amint fölöttünk szentnek bizonyultál az ő szemük láttára, úgy mutasd magad dicsőnek irányukban szemünk előtt, hadd ismerjék meg, amint mi már tudjuk, hogy nincs Isten kívüled, Uram! Siettesd az időt és emlékezz meg a végről, hogy megemlegessék csodás tetteidet! Pusztuljon el a tűz haragjától, aki menedéket keres, hadd vesszenek, akik gonoszul bánnak népeddel! Rontsd meg az ellenséges fejedelmek fejét, akik mondják: „Kívülünk nincsen más!” Gyűjtsd egybe Jákob minden törzsét! Hadd ismerjék meg, hogy nincs más Isten kívüled, és emlegessék csodás tetteidet! Tekintsd őket örökségednek, úgy, mint egykor. Könyörülj népeden, amely nevedet viseli, Izraelen, akit elsőszülöttednek hívtál. Könyörülj szent városodon, Jeruzsálemen, nyugalmad helyén! Töltsd meg Siont kimondhatatlan igéiddel, és népedet dicsőségeddel. Tégy tanúságot azok mellett, akik teremtményeid között az elsők, és teljesítsd a jövendöléseket, amelyeket a régi próféták mondtak nevedben.

Mk 10,32-45 - Mikor úton voltak, hogy fölmenjenek Jeruzsálembe, Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és elkezdett nekik beszélni mindarról, ami rá vár: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik; de harmadnapra föltámad.” Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Az ember élete, tudatosult állapotának jellemző motívumaként önmaga pozícionálásáról szól: Hol tartok? Jól, és biztonságban akarom érezni magam, bizonyítékok kellenek, hogy helyesen cselekszem. Ezek a dolgok ellentmondásosak. Akkor van szükségem bizonyítékokra, amikor nem vagyok bizonyos magamban, hogy helyesen, hogy jól cselekszem. Amikor pedig nem vagyok bizonyos magamban, nem lehetek biztonságban. Amikor nem vagyok biztonságban, nem érezhetem jól magam.

Ezzel szemben, mintha az Isten, az embert állandó bizonytalanságban tartaná: nem láthatjuk a következményeket, cselekedeteink sorsát, mégis Isten állandóan arra szólít bennünket, hogy: cselekedj ember! Tedd a jót! És az ember hajlamos rá, hogy állandóan visszakérdezzen: Ez így jó? És, amikor bizonytalanok vagyunk, sietve hivatkozunk a körülményeinkre, éppen ezért állandó kéréseinkkel ostromoljuk Istent: tedd meg ezt, tedd meg azt, és még képesek vagyunk arra is, hogy siránkozzunk, hogy milyen borzasztó ez, meg az. És: de jó volna, ha így volna, meg úgy volna. Mindeközben megbénítjuk magunkat, elvesszük lelkesedésünket, cselekvőképességünket, mert nem érünk rá tenni, amíg siránkozunk, és sajnálkozunk.

Jézus e közben mit tesz? Megy a vesztőhelyre, önként, miközben elmondja sorsát, és értelmet formál sorsának, példát és értelmet adva áldozatnak, és kifejezi azt, hogy a magunk biztonságánál, jó érzetünknél van fontosabb. De ehhez távlatokat kell szemlélnünk, szándékot, akaratot, ami nem a miénk, hanem ami szolgálatunk, feladatunk. Az én dolgom, az én helyemen mi? Mit akar általam megvalósítani az Atya? Azt kell tennem, és nem siránkozni, mások bajait sorolgatni. Cselekvőkké kell lenni, mégsem önmegvalósítókká. A szándékot kell felismerni, az összefüggéseket kell látni, és abban a helyzetünk és feladatunk szükségét. Amíg ezt nem ismerjük fel, addig szemlélődnünk kell, kutatnunk, hogy megértsük, meghalljuk Isten szándékát.

Vagyis: ne éljünk pogányok módjára, akiknek nincs valóságos Istenük, mert magukat istenítik, és nem érne rá eközben mást szolgálni. Nekünk van, mi tudjuk ki az Isten, és kinek akaratából vagyunk, hát éljünk e szerint! Törd meg Istenem önbecsülésemet, ami szolgálatod útjában áll, hogy szeretetedből táplálkozzam, éljek, és éltetővé lehessek! Ámen