Nincs élet, még e világon sem Istenen kívül!

ApCsel 5,27-33 - Majd odahozták és a főtanács elé állították őket. A főpap a szemükre vetette: „Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, s lám, ti betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Erre Péter és az apostolok azt felelték: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek. Isten fejedelemmé és üdvözítővé emelte őt jobbjával, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon Izraelnek. Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki.” Mikor ezt hallották, feldühödtek, és arra gondoltak, hogy megölik őket.

Jn 3,31-36 - Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földről való, az földi, és a földről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó. Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz a Fiúban, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja marad rajta.

Nincs élet, még e világon sem Istenen kívül! Ezt úgy jelentem ki, mint egy keresztény ember. Amivel minden keresztény valószínűleg egyet ért. De abban már valószínűleg hosszas vitára kerülne sor, hogy melyikünk mit ért ezen. Na, ezen, hogy „aki felülről jön, fölötte van mindenkinek” [Jn 3,31], bizonyára végképp megoszlanának a vélemények.

Isten elfogadása és e világra érvényes természete azonban még nem okvetlenül függ össze – mindenki számára – Jézus elfogadásával. Pontosan azért, mert az Isten fogalma sokaknak sok mindent jelent. Mert az Isten fogalmat nem biblikus, szentírási alapon értelmezik, hanem a maguk, jól felfogott érdeke szerint. Hányszor haljuk, hogy „majd az Isten megsegít”, vagy elmennek templomba, amikor valami baj, probléma van az életükben, de amikor úgy pestiesen szólva: „megy a bicikli”, eszük ágában sincs azt mondani, hogy Istennek köze van hozzá. Természetesnek vesszük, hogy mi milyen ügyesek vagyunk, vagy szerencsések.

Igen, fel kell tennem magamban, hogy hol van Isten helye az én életemben? Meddig engedem meg a számára, hogy életem legyen? De, mert Isten nem tolakszik, nem erőlteti magát senkire, és nem követel magának érdemeket. Nem érdeklik az érdemek, az eredményhirdető dobogók. Ez is értelemszerű: azért van így az Isten a sikerrel, mert számára egyértelmű, hogy az élet benne, belőle és általa van. Ilyen egyszerű, és bárki gondolhat mást erről, az egyszerűen megmosolyogtatja, mert együgyűségnek tartja.

Egy egyszerű példa: az élethez levegő kell. Azt elkerülném, hogy kémiailag boncolgassam, hogy mi a levegő. De ebben az esetben ez nem is fontos. Ha nincs levegő sem az ember, sem a növények, sem az álatok nem életképesek. Az élet alapfeltétele a levegő, ezt kijelenthetjük. Ezt a levegőt, senki sem gyártja, és senki sem forgalmazza a világon, mégis van. Akár csak erre az egyszerű, kézenfekvő dologra is érvényesíthetjük Jézus kijelentését: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” [Jn 10,10] De azt is kijelenthetjük, hogy ez a létformánk előfeltétele az örök életnek. „Aki hisz a Fiúban, az örökké él.”[ Jn 3,36]. De Jézustól ezt is hallhatjuk: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” [Jn 17,3]

Tudom, nehéz ma bárkinek is a szavára hivatkozni, amikor a szó elveszítette értékét, nincs értéke az általunk kimondott szónak. De miért? Mert az ember önbizalma túlnőtt azon, Akit Teremtőjeként tisztelne, tisztelnie kéne, és aki iránti elfogódottságából szavahihetőségét óvná! Eközben az ember nem veszi észre, hogy önmagát értékteleníti el. Igaz, hogy ugyanakkor megsértődik azon, hogy nem adnak a szavamra, nem hisznek nekem, nem csinálják azt, amit mondok, stb. Mitől higgyenek nekem jobban, mint másoknak? És miért hinnénk Jézusnak, mikor egymásnak sem. Jézus sem áll közelebb az emberhez, mint mi egymáshoz. Ma önzés, önérvényesítés, ego van. Nincs közösség, sőt tagadjuk a közösséget, még a két ember közötti örökérvényű közösség lehetőségét is!

Egy valaki beszél szeretetről, bizalomról, hűségről, állhatatosságról, kitartásról: Jézus, az Istenre hivatkozással. A mai világ számára úgy tűnik, hogy ez nem érték, mert nem fejezhető ki kézzel foghatón, pénzben, számomra haszonban. Ez a rettenetes tévedés, hogy csak számokban és értéktárgyakban mérhető haszon létezik.

Jézus ismeri az embert, a gyengénket, ezért már kétezer évvel ezelőtt figyelmeztetett bennünket, valószínűleg az ember már akkor is ilyen volt: „De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” [Jn 6,27] Igen, minden, ami tárgyiasítható, romlandó, ellopható, elégethető, megsemmisíthető. Az örök életre csak olyan érték vihető át, ami nem romlandó. Ez van.

A kérdés az, hogy képes vagyok-e hinni másnak, és kinek? Mit szeretek, az életet, vagy csak ezt az életemet? Ebben az életemben mindent féltenem lehet, amit birtokolhatok. Az örök életben mindent birtokolhatok, amit nem kell féltenem az enyészettől. Hol vagyok én, az én bölcsességem, önmagam szeretete, megbecsülése, értékelése? Nálad Istenem, és tőled. Igényt tartok rá! Ámen