Az én kérdésem, hogy szólna, Jézushoz?

ApCsel 4,32-37 - A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek tanúságot Urunknak, Jézus Krisztusnak feltámadásáról; és bőséges volt a kegyelem mindnyájukban. Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott dolgok árát elhozták, és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt. Így József, a ciprusi származású levita, aki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta - ennek jelentése: Vigasztalás fia -, mivel szántóföldje volt, eladta azt, az árát pedig elhozta, és letette az apostolok lábához.

Jn 3,7-15 - Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: szükséges újra születnetek. A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.” Nikodémus megkérdezte: „De miképpen lehetséges mindez?” Jézus azt felelte neki: „Te Izrael tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony mondom neked, hogy amit tudunk, azt mondjuk el, és amit láttunk, arról tanúskodunk, de a mi tanúságunkat nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról szóltam nektek és nem hiszitek, hogyan fogjátok majd elhinni, ha a mennyei dolgokról beszélek nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.”

Az én kérdésem, hogy szólna, Jézushoz? Uram, mit kell értenem abból, hogy „örök élete legyen őbenne”? Az életnek, a létnek vannak dimenziói? Talán nem erről van szó. Inkább arról, hogy … Jézus, Te úgy imádkozol főpapi imádban, hogy „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” [Jn 17,3] … tehát, arra gondolsz, hogy ha ismeretet szerzek Rólad, és általad Istenről, akkor megváltozik az életről alkotott fogalmam? Másképpen tekintek már most megkezdett életemre? Benne vagyok abban, ami örök, véget nem érő? Valami állandóságban, ami időben telik, de nem múlik, tértől függetlenül? Mert a tér változhat, de tartalma állandó? Mind ez benne gyökeredzik a Te áldozatodban, a Te felemeltetésedben? Abban, hogy magaddal keresztre vitted minden bűnömet is?

Eszembe jut:

>>Történt egyszer, hogy Jeromos egyházatya, a kiváló tudós és aszkéta – Júda sivatagának ordító oroszlánja – imába merült. Szemét a keresztre függesztve váratlanul szólítást hall:

„Jeromos, Jeromos, miért nem adtál nekem mindent?” A szerzetes körbepillant, egész lénye tiltakozik:

„De hát nem hagytam-e hátra mindent? Sikert, karriert, sok-sok barátot és barátnőt Trierben és Rómában? Mégiscsak itt térdelek az üres barlangban, mezítelenül, magányosan. Lényegében semmim sincs, kockára teszem az egészségemet. Még ez sem minden?”

A kérdés azonban tovább üldözi Jeromost:

„Miért nem adtál nekem mindent?”

Vajon mit adhatna még? Hiszen mindent az Ige szolgálatára szentelt: tehetséget, legjobb képességeit, kivételes nyelvtudását. S nem virrasztott-e éjt nappallá téve az Ige fölött, nem adózott-e tisztelettel az Igének, amikor míves fordításait, ihletett kommentárjain munkálkodott …?

„Jeromos, Jeromos, még mindig van valami, amit nem adtál nekem.”

„De hát mi volna az Uram?”

„ A bűneid, Jeromos. Add nekem a bűneidet, hogy megbocsáthassam őket.”<< (André Louf – Gyengeség és kegyelem, Pannonhalma, Bencés, 2006)

El kell engednem, magamtól elkülöníteni, mert elvetted már azokat tőlem – amiket megbántam, és feloldozást nyertem, értük cserébe a szeretetedet adtad! Aminek értelme az, hogy egészen más, új dimenziókban lássam az élet fogalmát; az örök élet érvényességében! Segíts, hogy ebben az összefüggésben tarthassam meg és hirdethessem Isten jelenvalóságát! Ámen