Ma, mintha nem volnának egyértelmű dolgok.

ApCsel 4,13-21 - Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.” Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban azt felelték nekik: „Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint az Istenre! Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!” Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt.

Mk 16,9-15 - Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.

Ma, mintha nem volnának egyértelmű dolgok. Nem emlékszem olyan eseményre, amikor „mindenki” kiáll az esemény mellett. Itt pedig azt olvasom, hogy „mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt.” Mi az oka annak, hogy nem tudunk örülni más eredményének, más sikerének, vagy gyógyulásának? Éppen ezért, válhat e ma a csoda, akár egy feltámadott közös élménnyé?

Pedig Jézus ma sem mond mást, mint, hogy: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Nem is rohangál közöttünk túl sok olyan ember, aki az evangélium hirdetés nyomán hinne. Aminek a bizonyítéka az kéne, hogy legyen Jézus szavai szerint, hogy „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” [Mk 16,17-18]

Hol a hiba, melyik oldalon? Nincsenek hirdetők, akik az örömhírt elvinnék a világ végére is, vagy nincs azok, akik meghallgatnák? Egy kisvárosi keresztény közösségben meghirdettem egy többnapos – hétvégi - evangelizációs kurzust, amire egy karizmatikus közösség tagjait kértem fel, előadónak. Nem tolongtak rá a jelentkezők. Harminc embert nehéz volt találni. Mintha a királyi menyegzőről szóló példabeszédet olvasnám. Pedig, még nem is az idegenekhez szóltam, hanem azokat hívtam, akik azt mondják magukról, hogy Krisztuskövetők. Talán pontosan ez bennünk a baj, túlzottan biztosaknak akarjuk tudni magunkat és bizonyosnak a pillanatnyi állapotunkban; vagy magunk is titkon félünk attól, nehogy kiderüljön – a magam számára – hogy mennyire szégyenteljesen naiv, együgyű, vagy gőgös vallásosságot táplálok magamban. Fel sem fogom, hogy a hit és a vallás között különbség van. Vagy, ha el is indultam a hit útján, de megrekedtem, valamilyen szinten megtorpantam, már nem vagyok elég nyitott rá, hogy megújíthasson a Lélek. Ha hívő, krisztusi embernek vallom magam, akkor attól sem szabad félnem, hogy esetleg mások árthatnak az én vallásos, hitbéli állapotomon. Mert, ha félek, akkor nem szeretek. A félelem és a szeretet nem fér meg egymás mellett. Le kell győznöm a félelmeimet. Le kell győzöm ahhoz is, hogy hirdetni tudjam az evangéliumot, szájjal és szívvel! Pál mondja: „A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” [Róm 10,10]

Majd később ezt mondja Pál: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük. Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste, hanem ahogy írva van róla: „Gyalázóid szidalmai rám hullottak.” Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját. Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére.” [Róm 15,1-7]

Legelőbb azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy erősek vagyunk-e, páli értelemben? Ha nem, akkor miért nem? Arról ismerhetjük meg, hogy erősek vagyunk-e, hogy ’elviseljük e a gyengék gyarlóságát, és nem a magunk javát keressük-e’? Önazonosságunkat, magunkat kell a tükör elé állítani, Jézussal kell szembesíteni. Minden egyes kereszténynek, és minden egyes keresztény közösségnek folyamatosan, újra meg újra fel kell tennie ezt a kérdést magának, ha valóban szolgáló, Krisztus szeretetének szolgálóiként akar élni. Ne próbáljunk evangéliumot hirdetni akkor, ha nem készültünk fel rá tudatosan. Azonban az idő sürget, a világ egyre mélyebb válságba süllyed, amiért a kereszténység, a keresztények a felelősök. Nem lehet hiteles, meggyőző az, akinek a szája és a szíve nincs szinkronban!

Istenem teremts bennem tiszta szívet, és hűséges ajkat adj nekem! Ámen