Jézus, ha küld, akkor az azt jelenti, hogy küldetést bíz rá az illető személyre
Zsid 12,18-19.21-24 - Ti ugyanis nem érinthető hegyhez járultatok, nem lángoló tűzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige [Kiv 19,16-19; MTörv 4,11], s a látvány is olyan rettenetes volt, hogy Mózes így szólt: „Megrémültem és reszketek” [MTörv 9,19]. Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sokezernyi angyal seregéhez, az elsőszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé.
Mk 6,6-13 - És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított. Közben magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte őket kettesével elküldeni. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett. Meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe. Azt mondta nekik: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem mentek onnan. Ha pedig valahol nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek ki, rázzátok le lábatokról a port is, bizonyságul ellenük.” Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak.
Jézus, ha küld, akkor az azt jelenti, hogy küldetést bíz rá az illető személyre. A küldetés, ha felismerem, akkor az felelősség is. De egyben megtiszteltetés, bizalom. Rám bíz valamit. Mit is? Mi az, amivel megbíz Jézus, aki nem egyszerűen egy ember, egy a milliónyiból? Ő, az az egy a milliónyiból, Akitől a megbízás súlyos, érvekkel alátámasztott feladat. Úgy küldi a tizenkettőt, kettesével, hogy bár semmit se vigyenek magukkal, mégis, gondjuk ne legyen más. Ne figyeljenek másra, csak a küldetésükre. Az se legyen gondjuk, hogy hol szállnak meg, mindegy, ha befogadják őket. Maradjanak veszteg ott, ahol vannak, mindegy legyen milyen az a hely, hol van szállásuk, ha egyszer befogadják őket, akkor higgyék el, hogy jó helyen vannak, ne aggályoskodjanak. Ha azonban nem fogadják őket jó szívvel, akkor álljanak tovább, de felejtsék is el, ne azzal törődjenek, ne azon morfondírozzanak, de hát miért? Egyetlen egy legyen a fontos számukra: az a hatalom, amellyel felruházta őket. Ez a hatalom pedig a tisztátalan lelkek feletti erő, képesség.
„Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak.” Az, aki bűnbánatot tart, az azt jelenti, hogy terhes önmagának a maga baja, szabadulni akar tőle. Úgy látszik, hogy abban az időben sok ilyen ember volt, aki terhes volt önmagának, és igényelte a bűnbánatot, a szabadulást. Ma hogy van ez? Szükségét érzik sokan? Vagy hisznek abban sokan, hogy Isten leválaszthatja róluk a terhüket? Hogy vannak olyanok, akiket Isten küld ezzel a megbízással, felhatalmazással? És vannak olyanok, akik elhiszik, hogy Isten küldi őket ezzel a megbízással!
Én hiszem, hogy gyógyulás kell a világnak, de ez kevés. Az egyénnek, a személynek, a szubjektumnak, kell, hogy legyen szüksége rá, hogy megszabaduljon, megváltasson.
De, miért küldte őket kettesével? Biztos nem azért, hogy egymást gyengítsék a feladatban, a megbízásban, a küldetésben. Biztos vagyok abban, hogy ketten azért mentek, hogy egymást erősítsék, megerősítsék, bizonyossága legyen egyik a másikának. De ennek is két oldala van. Egyik oldala, a küldetés szempontja, a másik oldal pedig, az elfogadásé. Ami a szent és a profán kapcsolatából, egymásra utaltságából származik. Mert a szent egyedül a profánban szentelődhet meg. Ahogy önmagában nem létezik a jó és a rossz, az igaz és a bűnös, úgy nem létezik önmagában a szent és a profán sem. Ami viszont ebből fel kell, hogy tűnjön, hogy miközben a profán megszenteli a szentet, önmagára is visszahat, megszentelődik maga is. Nem szentelhetek meg mást, ha magam nem szentelődöm meg egyúttal! Tulajdonképpen ez a közösségi létforma lényege is.
A szent az, ami tiszta. Olyan tiszta, hogy ehhez a fogalomhoz nem fér semmi, ami beszennyezhetné. Ne keressük a megfelelőjét a környezetünkben, mert úgy sem találunk. Mert az ember, már mindent megszentségtelenített.
A profán azt jelenti, hogy nem beavatott; hétköznapi, világi; durva, közönséges. Minden, csak nem szent.
Ilyen a világ és ilyenek vagyunk. Ez tényszerűség. Azonban akkor vagyunk reálisak önmagunkkal, ha belátjuk, hogy kettősségben élünk. A beavatott ember attól beavatott, hogy késztetett, és késztetettségét tudomásul veszi a jóra. Bennünk állandó küzdelem van a jó és a rossz között. Ezzel szembesíteni kell magunkat. Pontosan azért, hogy ne vegye kedvünket a jóra való képesség. Botrányra vagyunk éhesek, és botránkozásra vagyunk képesek. Ezért van az a rengeteg negatív hír a médiákban, mert akik a médiát csinálják, azok is tudják ezt. Megszállottak, de úgy tűnik, hogy nem beavatottak.
Mi azért vagyunk itt, mert ellensúlyozni akarjuk a botrányt, és a botrányra éhes gonoszságot; önmagunkban, és egymásban is. Mi vágyakozunk arra, hogy megszentelődjünk, megtisztuljunk, képesek legyünk a jóra. De, hogyan lehetünk erre képesek, milyen segítség, eszköz áll a rendelkezésünkre ehhez?
Talán ma, valamilyen mértékben, valamilyen formában választ kaphatunk erre a kérdésre. Küldetésbe megyünk, és küldetést veszünk magunkra, miközben azt, akit küldenek, úgy fogadjuk, mint azt, aki küldi, Hozzánk. Talán, reméljük, mert remélni is szeretnénk, hogy itt, ma, egy kicsit újra, és még jobban megszentelődhetünk.
De ehhez, meg kell hallanunk a szólítást: „tartsatok bűnbánatot, térjetek meg, lássátok be, hogy a jóra vagytok teremtve”! És nyitottakká kell válnunk, keresőkké kell lennünk.
Segíts engem Uram, hogy halló fülem legyen, és érző szívem a jóra! Ámen
