Minek is folytatni tovább?

Zsid 11,32-40 - És kit említsek még? Kifogynék az időből, ha beszélnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról, akik, mivel hittek, legyőztek országokat, igazságosságot cselekedtek, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, elfojtották a tűz erejét, megmenekültek a kard élétől, felgyógyultak betegségükből, diadalmaskodtak a harcban, megfutamították az idegenek táborát; így nyerték vissza asszonyok feltámadás által halottaikat. Egyeseket kínpadra vontak, mégsem fogadták el a szabadulást, hogy jobb feltámadást nyerjenek, mások meg gúnyt és megvesszőzést szenvedtek, ezenfelül még bilincseket és börtönt is; megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányva megölték őket, szerte bujdostak juhok és kecskék bőrében, szűkölködve, szorongatást szenvedve, nyomorogva. Akikre nem volt méltó a világ, sivatagokban bolyongtak, hegyek közt, barlangokban és a föld üregeiben. És mindezek, akiket hitük tanúságtétele igazolt, nem nyerték el az ígéretet, mert számunkra Isten valami jobbat rendelt, s ők nélkülünk nem juthattak el a tökéletességre.

Mk 5,1-20 - Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát. Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, és nagy hangon kiáltotta: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne gyötörj engem!” Ő ugyanis azt mondta neki: „Tisztátalan lélek, menj ki az emberből!” Ekkor megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Az így válaszolt neki: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” És könyörögve kérte őt, hogy ne űzze ki arról a vidékről. Volt ott a hegy körül a legelőn egy nagy disznócsorda. A démonok azt kérték tőle: „Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.” Jézus mindjárt megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. Akik legeltették őket, elfutottak, s hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket. A szemtanúk pedig elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngössel és a disznókkal. Ezért kérni kezdték őt, hogy távozzék el a határukból. Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: „Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott.

Minek is folytatni tovább? Amikor Pál Zsidókhoz írt levelének 11. fejezetében az 1-31 versszak világossá teszi, hogy a próféták hitükben hűségükkel jutottak el a megigazulásra. Amiből csak egyet emelek itt ki: „Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy.” [Zsid 11,8b.] A teljes kiüresedése az embernek, és ráhagyatkozása Teremtőjére.

A tényekkel csak igazolja, amit rögtön az elején leszögezett: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.”

Pál, a 6. versben ezt a megállapítást teszi: „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.”

A világban csalódottak is lehetnének azok, akik hiszik Istent, ám, ha csalódottakká lennének, már nem keresnék az Ő országát. „Ők mindannyian hitben haltak meg, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak messziről szemlélték és üdvözölték azokat, és megvallották, hogy zarándokok és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, azt jelzik, hogy hazát keresnek. Ha ugyanarra gondoltak volna, amelyből kiköltöztek, lett volna még idejük visszatérni, ők azonban egy jobb haza felé törekszenek, a mennyei felé.”[Zsid 11,13-14]

Nem de, felkentjei vagyunk Istennek, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisztusban? Vajon, kevesebbek vagyunk bármely prófétánál is? Talán igen; egy, egyetlen egy dologban biztos: hitünkben kevesek vagyunk, mely „szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” Hogyan engedhetjük meg ezt magunknak? Talán még nem kaptunk bizonyságot a hitünkről. Aminek oka csak az lehet, hogy nem személyesültünk még meg Krisztusban. Ez pedig, csak rajtunk múlik. Akkorra talán, már nem is fog hiányozni az, hogy életünkben elnyerjük az ítéletet, tudva, hogy nem csak a számunkra, de utódaink, és minden szeretteink számára is „valami jobbat rendelt, tervezett” az Isten. De, amiért csak ebben az életben van módunk megdolgozni, növelni a hitünket, míg reménységünkben rá nem ismerünk, hogy „már itt is van az óra” [Jn 5,25], Isten országa. Amit, kik „meghallják, azok élni fognak”!

Én Uram, már - a Te jó voltadból - túl vagyok azon, kiűzted belőlem a gonosz szellemeket. Ha ezt már tudom, akkor meg kell hallanom szavaidat, amelyekkel engem is szólítasz: „Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Hogy mindenki csodálkozzon. Segíts engem Uram, hogy képes legyek tanúságot tenni tetteidről! Ámen